Akkor is
Tűzben fogok elégni, forró napsütésben
Magamban hordom gyilkosom fényes láng-kévékben
Forró láng lesz gyilkosom, mégis kacagok
S akkor is kacagni fogok, ha meghalok.
Rövid a sors
Rövid a sors, az idő elfut
Az álmokra többé már nem jut
Amit építesz, rommá dől majd
Megöl egyszer mi most erőt ad
Ameddig elláthatsz, addig nézz
Ameddig csak lehet, addig élj
Mert aztán már késő a bánat,
Ha semmibe szórod a vágyat
A holnap fekete rémálom
Tömeghalált hoz vérágyon
Ameddig elláthatsz, addig nézz
Ameddig csak lehet, addig élj
Ajánlás:
Azt akarom, hogy iszonyodj szavamtól
Ha áttüzel a gyűlölet
Azt akarom, hogy megremegj ma attól,
Ami tán holnap eljöhet
Jobb, ha puszta szó dermeszt
Fest rémképeket eléd,
Mintha mind e rettenet
Valóságként ront feléd
Lábunk alatt…
Lábunk alatt rab a Pokol, de lánc van rajtunk is.
Az ördög nevet, mundérba bújt, s most ő a vezénylő tiszt.
Egyénenként tudjuk mi vár, ha parancsot fogad el egy is,
Parancs tagadók és szolgalelkűek, holtak leszünk mi mind.
Az alma csábít és hisszük is tán, hogy jó lehet,
Az egyén nem nyúl érte, de ágaskodik a tömeg.
A méreg széthat agyunkban majd, és az ördög nevet.
Úgy nevet, mint ki mindent örököl, és előre temet.
Az ördög tudja jól, hogy az almáért nyúlt kar
Holt, s merev lesz, és az alma kóstolatlan marad.
Lábunk alatt rab a Pokol, de átok rajtunk a lánc.
Futunk tömeggé váltan, habár egyénenként tudjuk mi vár.
Önpusztító fajunkon átkozott vágyak mérge jár át,
Mely előre taszít és készíti mindannyiunk halálát.
Talán a gondolatnak átka a pusztítás akarata?
Tán a mindent-tudás célja a zord halál maga?
Mi egyénenként értünk mindent, s a tudatunk tiszta,
De mint tömeg elvakultan rohanunk a végső harcra.
Egyénenként tudjuk mi vár, ha parancsot fogad el egy is.
Végső tűz lesz, ami kigyúl, és holtak leszünk mi mind.