Az olasz pálmácska szóból. Pálmafát vagy pálmaleveleket utánzó szimmetrikus díszítőmotívum. Keleti minták nyomán mind önállóan, mind frízzé kapcsolva, az antik építészeti dekoráció gyakori eleme. A középkori ornamentikának is egyik legkedveltebb alapmotívuma. Az un. palmettás stílus bizáncias igazodású művészet, amelynek pontos kapcsolatai még javarészt felderítetlenek, Az építészeti alkotások kiemelt helyein: oszlopfőkön, párkányokon, vállköveken gazdag, csipkeszerű díszítést alkalmaznak. A 11. sz. -i magyarországi építészetben a szalagfonatos ornamentika gazdag változataival együtt honosodott meg.

Feloldhatatlan ellentmondás - ellentmondó fogalmak meglepő hatású egyesítése. Pl. Arisztotelész tétele: "Akinek sok barátja van, annak egy sincs" - logikátlannak tűnik, mivel a második mondat ugyanazzal a szóval tagad egy összefüggést, amellyel az elsőt állította. Csakhogy a szavaknak több jelentésük van és a paradoxon arra kényszerít, hogy válogassunk közöttük. Gyakori a paradoxon az erős érzelmeket közlő, szerelmi vagy vallásos-misztikus lírában: "Ha nem ejtesz fogságba, sosem leszek szabad" (John Donne)

Valamely előre megadott szöveg kibővítése magyarázó vagy művészi célzattal, főként a német romantikus költők szerettek parafrázisokat írni egymás költeményeire

19. század második felében Franciaországban a romantikával szemben fellépő költői irányzat amely a formai tökély és a személytelen költészet programját hirdette egy pesszimista történelemfilozófia jegyében
 

A húsvéti liturgikus drámából kinőtt misztériumjáték irodalmi igényű formája a 10. századtól a 16. század végéig, először latin nyelven, később népnyelvi változatokban Krisztus életét és halálát dolgozta fel
 

Bukolika - az irodalomnak a pásztori életformát, a természet ölén élő egyszerű emberek idilli életét eszményítetten ábrázoló ága - eredete az antik költészetre nyúlik vissza, a reneszánsz idején éledt újra, s a rokokó udvari költészetében élte virágkorát

Az ókori eklogával és bukolikus költészettel rokon verses, dramatikus játék, színpadi műfaj, mely a vidéki életet eszményítette s a reneszánszban dívott leginkább

A pattern painting ("minta-festés") a hetvenes évek közepe táján kialakuló amerikai irányzat (az elnevezést Mario Yrrisarry használta először 1975-ben), mely szakítva a korábbi önelemző művészetszemlélettel, újra visszatér az érzéki felületalakításhoz és a színes, dekoratív festőiséghez. Motívumvilágában megtalálhatók a népművészeti elemek, fülledt hangulatot árasztó század eleji ornamensek, túlmintázott tapéták, díszes szövetek, és Matisse, Derain, Dufy vagy például Bonnard festészetének egyes elemei is gyakran felbukkannak. A DEKORATÍV festészetnek is nevezett pattern painting újra rehabilitálta a hagyományos manuális festőiséget, színhasználata érzéki és anyagszerű lett, kompozícióiban pedig leginkább a statikus elemek dominálnak. Ezek alapján nem alaptalan John Perreault paradox kijelentése: "A dekoratív művészet a legrégibb új művészet, ami létezik." Az benne az új, hogy meri vállalni a régit: a művész visszanyúl a dekoratív festészet legkülönfélébb hagyományaihoz, s attól sem riad vissza, hogy ezeket a modern giccsel vagy a látványos felszínű, gazdag mintázatú tömegtermékekkel hozza közös nevezőre. Felületi hatásokból merít, s maga is látszólag csupán játékos felületi hatásokat teremt; nem lehet azonban nem észrevenni, hogy mindezt általában ironikus távolságtartással teszi: gátlástalan eklektikájából a rezignált intellektus szerepjátszása érződik. Az új dekorativitás egyrészt felidézi a régi "nagy művészet" felszabadult, üde ornamentikáját, ám maga nem hisz többé ennek lehetőségében. A színes minták és nagy, dekoratív felületek mögül egyfajta kiábrándult dekadencia és abszurditás sugárzik, különösen azoknál a művészeknél, akik a dekoratív elemeket elbeszélő vagy naiv-realista mozzanatokkal keverik. A pattern paintingben igen erősen érződik a triviális, a mindennapi és az abszurd iránt lelkesedő POP-ART öröksége. Tény azonban, hogy az új dekorativitás festészete általában elveti a klasszikus pop-art gépiességét, és az iparilag sokszorosított díszítő elemeket is emotív átírásban látjuk viszont a képeken. Ha megjelenik is a fogyasztói társadalom egy-egy jellegzetes mai motívuma, nem emblematikusan kerül a vászonra, mint a pop-arcban, hanem gyermeteg, mégis rafinált ornamentális értelmezésben. A pattern painting központja New York, jelentősebb képviselői pedig: Robert Zakanitch, Tina Girouard, Kim McConnel, Miriam Schapiro, Robert Kushner és Ned Smyth.
 

Két egymástól sormetszettel elválasztott hémiepészből (-UU-UU-) álló időmértékes verssor a görög és római költészetben. Klasszikus szabálya szerint az első hémiepészben mindig csak egy helyen állhatott a két rövid szótag, de nem volt megkötve, hogy ez melyik legyen, a másodikban metrikai megfelelés nem lehetett. Képlete: -UU-UU-|| -UU-UU-| .Az ókori metrika öt lábból álló ritmusegységnek fogta fel, innen származik elnevezése is (penta=öt).

A performance szó angolul előadást jelent, és tágabb értelemben előadó művészeti műfajokra (zene, tánc, színház) vonatkozik. Mint külön vizuális művészeti műfaj a hetvenes évek elején alakult ki. Fő jellemzője, hogy a művész (performer) általában saját testét, illetve személyiségét s annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig "élőben" mutatja be. A performance a hagyományos előadóművészeti ágak avantgárd képviselői mellett erős ösztönzést kapott a HAPPENING-tőI, a -BODY ART-tól a FLUXUS-tól és az AKCIONIZMUS-tóI, alkotásai azonban ezekhez viszonyítva sokkal megformáltabbak és zártabbak. Általában igen gondosan megtervezett szituációk következetes végig viteléről, előre adott feltételek teljesítéséről van bennük szó. Történetileg abba a vonulatba illeszkedik, amely a hatvanas években induló konceptuális művészettel (CONCEPTUAL ART) kezdődően bármilyen médium iránt toleránsnak bizonyult, illetve magát az embert is lehetséges műalkotásnak tekintette. Épp ezért a BODY ART és a performance fogalma nehezen különíthető el. Annyi azonban megállapítható, hogy az előbbi inkább az emberi test plasztikai lehetőségeire, fizikai teherbírására, gesztusnyelvi eszközeire koncentrál, az utóbbi pedig a test és a személyiség, a személyiség és a tárgyi környezet, a művész és a közönség lehetséges kapcsolataira figyel. A performance nevesebb képviselői Chris Burden, Luciano Castelli, valie Export, Ulrike Rosenbach, Mariana Abramovic, Jürgen Klauke, Urs Lüthi, Petr Stembera és Laurie Anderson, a magyarországi művészek közül pedig mindenekelőtt Hajas Tibor, Szirtes János, El Kazovszkij, valamint a Böröcz András-Révész László szerzőpár.

A perspektivikus ábrázolás a térbeli tárgyak sík felületre történő leképzését jelenti. Megkülönböztetünk lineáris és centrális perspektívát.

A kalandregénynek a 16. századi spanyol irodalomban keletkezett válfaja, lazán összefüggő epizódokból áll amelyek a kalandor hős csínytevéseit mutatják be

Szabályos sokszög keresztmetszetű függőleges feltámaszként funkcionáló tartóelem. Az oszlopokhoz hasonlóan tagolhatók lábazatra, törzsre és fejre.

A pittura colta kifejezést magyarra "művelt" vagy "tanult festészetnek" lehet fordítani, és a nyolcvanas évek művészetének egyik jellegzetes vonulatát jelöli. Ezzel a címmel rendezett Italo Mussa olasz művészettörténész 1982ben a római Pio Monti Galériában csoportos kiállítást, amelyen Alberto Abate, Roberto Barni, Ubaldo Bartolini és Carlo Marfia Marfani vett részt. A kiállító művészek közös vonása az volt, hogy az újat valamelyik régi művészetben keresték, mindenekelőtt a klasszicista és a manierista örökségben, amihez a dolog természeténél fogva hagyományos festészeti műveltség szükségeltetik. Innen ered Mussa terminusa, de más nézőpontú művészettörténészek többé-kevésbé ugyanazokra a művészekre és művekre más elnevezéseket is használnak. Gyakran beszélnek a memória festészetéről, hipermanierizmusról és anakronista festészetről. Az elnevezések már részben sejtetik az irányzat jellemzőit is. A pittura colta fogalomkörébe tartozó művek úgy hatnak, mintha valamelyik múzeum raktárából kerültek volna elő: a művész átvesz és megtanul egy holt vizuális nyelvet (mintha egy modern költő elkezdene latinul vagy ógörögül verselni), képzeletben visszautazik a távoli, mitikus múltba, hogy újraálmodjon valamit abból, ami a nyugati kultúrában már régóta időszerűtlennek számít. 1983-ban megjelent könyvében Mussa is e festészet álomszerűségét emeli ki, hangsúlyozza viszont, hogy nem a szürrealizmusból ismert álmokról van szó. A művelt festészetben nincs helye a szubjektív, intim pszichologizálásnak: a művész álmaiban sem saját bensőjét tárja fel, hanem inkább egy maszkot helyez önmaga és a néző közé. Célja nem az önfeltárulkozás, hanem inkább a rejtőzködés. Éppúgy elveti azonban a modern festészet személytelen technikáit, mint az új médiumokat. Ragaszkodik a manuális festészethez, de lelkiállapotát és a kép nyelvi-kifejezésbeli kérdéseit a régi mesterek módjára maga is gondosan eltitkolja. Figyelmünket magáról a festményről inkább a festmény tárgyára tereli, még ha e képek stílusa és tematikája egyaránt átvett, kölcsönzött vagy mint az elnevezés sugallja, megtanult formákból áll is. A pittura colta fogalomkörébe tartozó alkotók leggyakoribb hivatkozási alapja Balthus, Carrá és De Chirico "metafizikus festészete". Különösen De Chirico számít az irányzat szellemi előfutárának, mivel a futurista művészeti forradalom idején éppúgy az örök, változatlan és időszerűtlen minőségeket kereste, mint most a művelt festészet a sokkal dinamikusabb TRANSZAVANTGARD korában.

A metafizikus festészet Olaszországban, 1917-ben alkotta meg De Chirico és Carrá. Az irányzatot a torzított perspektíva, a természetellenes megvilágítás és a furcsa képzeletvilág jellemzi; az emberi test helyett gyakran használnak próbababát és szobrokat. A metafizikus festők szokatlan környezetbe helyezve a tárgyakat, álomszerű, mágikus atmoszférát teremtenek. Ebből a szempontból a mozgalom sokban hasonlít a szürrealizmusra, abban viszont különbözik tőle, hogy szigorú kompozíciós szerkezeteket alkalmaz, és felhasználja az építészet értékeit.

Francia eredetű szó, az éremművészetben és a szobrászatban elterjedt kör vagy más formájú, dombormű díszítésű vagy vésett, fémötvözetből készített lapocskák.

A barbizoni iskola, majd az impresszionisták kedvelt módszere, mely a műterem helyett a természet szabad ölét választja a festői ténykedés színteréül. A szabad levegőn megfigyelt fény- és színjelenségek visszaadásával kiszabadította a művészetet a műtermi festészet mesterkélt, zárt világából. A szabadtéri megvilágítás fény-árnyék játékai, a reflexek villódzásai gyors munkára késztették a tájfestőt, aki folytonosan változó egyszeri látvány színértékeit - valőrjeit (valeur) - rögzítette az addig megszokott, sablonos helyi színek helyett. Ezzel megnyitotta az utat az impresszionizmus kibontakozása felé. A plein-air legfontosabb Közép-európai képviselője Szinyei Merse Pál. Mellette Mészöly Géza, Spányi Béla, a szolnoki festők, a nagybányai művésztelep festői főként Ferenczy Károly, Iványi Grünvald Béla, Hollósy Simon, Glatz Oszkár, Csók István, Réti István, illetve Zemplényi Tivadar, majd Szőnyi István említhető.
 

A költészet elmélete, amely a költészet mibenlétével, fejlődésével, a költői műfajokkal, tartalmi és formai sajátosságaikkal, nyelvi kifejezőeszközeikkel foglalkozik - tágabb értelemben a szépirodalom elmélete

A francia point szóból ered, jelentése: pont. Az impresszionizmus kései válfaja. Apró ecsetvonásokkal, pettyekként és keveretlenül hordják fel a színeket, miáltal a színek optikai szintézise nem a festő palettáján jön létre, hanem csak a néző szemében.

A pop-art elnevezésű művészeti irányzat az ötvenes évek második felében alakult ki, először Angliában, majd az Egyesült Államokban, néhány év leforgása alatt pedig nemzetközivé szélesedett. Az elnevezésben az angol popular (népszerű) előtag arra utal, hogy a művészet és a népszerű tömegkultúra korabeli ellentétét áthidalni kívánó mozgalomról van szó. A pop-művészek egyik legfontosabb célkitűzése az úgynevezett "magas művészet" és az élet közötti határok lerombolása, valamint a mindennapi élet banális jelenségeinek és tárgyainak a műbe való bevonása volt. A több mint egy évtizedig uralkodó ABSZTRAKT EXPRESSZIONIZMUS személyes önkifejezést hirdető programjával dacolva, a pop-art távolságtartó; ironikus, hűvös viszonyt alakított ki a valósággal, de a korábbi korok alkotásaival szemben is. A művészetet a század eleji dadaizmussal egyetértésben és a többi irányzattal vitázva nem kreálja, alkotja, hanem inkább fölfedezi: a nagyvárosi folklórban, a kisebbségek szubkultúrájában, a reklámklisékben, a képes magazinok sztereotip fotóiban, a kommersz képregényben, a banális használati tárgyakban, a fogyasztói társadalom jellegzetes szimbólumaiban. Az absztrakt expresszionizmus és a pop-art közötti átmenetként foghatók fel Robert Rauschenberg "kombinált festményei", "összerakott képei" COMBINE PAINTING, melyeken a festmény felületére hétköznapi banális tárgyak és egyéb háromdimenziós elemek is rákerültek. Ezek a térbeli környezetalakítás (ENVIRONMENT) felé billentik a művet, ugyanakkor még számos festői elem is működésben marad. A pop-art azután túlnyomórészt elveti az érzéki festőiséget, és olyan személytelen, gyakran gépies technikákat alkalmaz, mint a sokszorosítás, a nagyítás, a kollázs, de attól sem riad vissza, hogy minden áttétel nélkül sorakoztasson fel különféle tárgyakat, háromdimenziós tárgy együtteseket. A személytelen felmutatás, ami főleg az amerikai művészekre jellemző, rendszerint attól nyer finom, látszólag derűs, néha azonban kritikus iróniát, hogy e művek alapanyaga, a fogyasztói társadalom képi világa maga is végtelenül gépies, személytelen dolog. A pop-art a művészet feladatát elsősorban abban látja, hogy a gépiesen lüktető világ látványos zakatolását egy kicsit túl kell fokozni, hogy megmutatkozzék a fonákja, és öntudatlanul megvalósult vizuális értéke is. Az irányzat jelentősebb képviselői: Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, James Rosenquist, Peter Blake, Richard Hamilton stb. A magyar művészek közül a pop-art szellemisége különösen Aporjai Sándor, Jovánovics György, Konkoly Gyula, Paizs László és Pincehelyi Sándor munkásságának rövidebb-hosszabb időszakában érezhető.
 

A post-painterly abstraction (festészet utáni absztrakció) azt az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kibontakozó művészeti vonulatot jelöli, mely megpróbált megszabadulni a háború utáni ABSZTRAKT EXPRESSZIONIZMUS szubjektív, spontán, kalligrafikus festői eljárásaitól, s a hangsúlyt inkább a tiszta színek használatára, a racionálisabb formateremtésre és az áttekinthető, szilárd szerkezetekre helyezte. A POP-ART-tal és az ÚJREALIZMUS-saI párhuzamosan kibontakozó irányzat, illetve irányzatcsoport
elnevezése Clement Greenberg amerikai kritikustól származik, akit egyúttal a mozgalom pápájának neveznek. Greenberg három kiváló festőt aktualizált az absztrakt expresszionizmus úgynevezett hűvös, metafizikus vonulatából: Newmannt, Rothkót és Clifford Stillt, úgyhogy a festészet utáni absztrakció az ő tevékenységük továbbgondolásaként és radikalizálásaként is felfogható.

A posztimpresszionizmus nem egységes stílusa, a 19. század utolsó két évtizedének és a 20. sz. elejének többféle irányzata sorolható e gyűjtőfogalomba. Többségüket az impresszionizmus ellenében a kompozíció újbóli tisztelete, a vonalak, formák és színek dekoratív kezelése jellemzi. Színtetista megközelítésük, stilizáló hajlamuk jól illeszkedett a szimbolizmussal rokon mondanivalójukhoz. A posztimpresszionizmus nagymesterei: Gauguin, Van Gogh, Cézanne; mindegyikük újabb stílusok és iskolák kialakulására hatással volt. A magyar festészetben főként Csontváryt lehet melléjük állítani, de Rippl-Rónai József életművének jelentős része is ide sorolható. A Nagybányai művészek némelyike is közelébe jutott.

Polgári filozófiai irányzat a 19. században - fő képviselői: Comte, Mill, Spencer - mint metafizikusat eleve félretolta a lét és a tudat viszonyának kérdését, a spekulatív dedukció helyett az egzakt indukció módszerére szavazott s azt vallotta, hogy a tudománynak nem feladata a tények magyarázata, csupán a leírása - Spencer az esztétika területén a szépség
problémáját a biologista esztétika jegyében vélte megoldhatónak, a művészet lényegét a játékösztönből vezette le - Az irodalomtörténeti pozitivizmus a francia Taine nevéhez fűződik. Alapelve az, hogy nem rendszert hanem módszert akar adni az irodalom és művészettörténeti kutatásokhoz. A lényeg a a művészi jelenségek létrejöttének értelmezése. Erre szolgál Taine-nél a "három erő"-re való visszavezetés. Eszerint a művészi jelenségek létrejöttének végső tényezői:
1. A faj : az öröklött, szerzett és tovább örökített tulajdonságok rendszere
2. A környezet: a földrajzi, társadalmi, éghajlati és történelmi körülmények
3. Az időpont: melyben az alkotás létrejött

20. századi idealista filozófiai irányzat mely főképp az angolszász országokban terjedt el - fő képviselői: Peirce, James és Dewey - az anyagot az emberi érzetek összességeként határozza meg s az igazságot a gyakorlati hasznosság függvényévé teszi - a művészet feladatát az esztétikai gyönyörszerzésben (szenzuális, emocionális és intellektuális gyönyörök) jelöli meg

Fiatal angol festők szövetsége, amely 1848-ban alakult meg. A preraffaelita festők döbbenettel figyelték a hanyatló brit festészetet, és a nagy reneszánsz mester, Raffaello előtti, korai olasz festészet egyszerűségét akarták elérni, olyan művészeket választva példaképül, mint Botticelli és Lippi. A preraffaelita képek gyakran ábrázoltak irodalmi, történelmi vagy vallásos jeleneteket, és sokszor erkölcsi tanítást fűztek a társadalmi rend és kapcsolatok kérdéseihez. Gazdag textúrájú, aprólékos részletességgel ábrázolt képek készültek, amelyek különös figyelmet szenteltek a virágok és a textíliák nyújtotta díszítési lehetőségeknek.

A process art (magyarul folyamatművészet) a kései hatvanas és hetvenes évek egyik tipikus művészeti irányzata, illetve alkotói alapállása. Lényege, hogy a mű igazi témája nem más, mint elkészítésének folyamata. Más szóval, a kész, befejezett műalkotás helyett ebben az irányzatban az idő láthatóvá tételéért folyik a küzdelem, méghozzá leginkább fotósorozatok segítségével. Douglas Huebler úgynevezett "időtartam-műveket" (Duration Pieces) készített, melyek közül az egyik legegyszerűbb, amikor lefényképezte, hogyan borít el lassan a hó egy kijelölt földterületet. Carl Andre üdvözli a tényt, hogy műveinek egy része ki van téve az időjárás viszontagságainak, mert - mint mondja - "így mindannak a dokumentumai lesznek, ami velük történik". Rafael Ferrer jégtömbökkel dolgozik, tehát művei egy idő után megváltoztatják formájukat, végül eltűnnek (a folyamatot természetesen fényképekkel dokumentálja). A folyamatművészet szoros kapcsolatban áll a konceptuális felfogással, hiszen a mű itt is, akárcsak a CONCEPTUAL ART-ban nem annyira a "valóságról", hanem mindenekelőtt önmagáról vall. Ha korábbi előzmények után kutatunk, bőségesen találhatunk példákat a folyamatok iránti képzőművészeti érdeklődésre már a század elején (Monet, Balla, Duchamp), a fotótörténetben pedig a századforduló előtt is (Marey, Muybridge). Szintén fontos előzménynek számít a háború utáni AKCIÓFESTÉSZET, melyben a hangsúly kifejezetten a festési folyamatra helyeződött, a kép pedig mintegy mellékterméknek, a folyamat "lenyomatának" számított. A process art felvirágzásához hozzájárult több, a hatvanas években rendezett összefoglaló kiállítás. A két legsikeresebb: a New York-i Whitney Museumban rendezett Antiillúzió: eljárások/anyagok című bemutató és az Edmonton Art Galleryben összeállított Hely és folyamat című tárlat. Az irányzat fontosabb képviselői a már említetteken kívül: Robert Morris, Richard Serra, Jan Dibbets, Keith Sonnier stb. A magyar művészek közül különösen Gáyor Tibor, Kovács Attila, Mauer Dóra és Mengyán András mutatott külön érdeklődést a folyamatok, illetve transzformációk iránt.

Prózavers - rövid terjedelmű, lírai hangú költői mű, amelynek semmiféle verses formája nincsen