A wandsbeki hentesbárd

1938-ban vagyunk, az "Anschluss" évében, s Hamburg városa magas vendéget vár: maga a Führer készül megtisztelni látogatásával a patinás Hanza-várost. Csakhogy a magisztrátusnak nagy kő nyomja a szívét: még mindig nem találtak senkit, aki a megbetegedett hóhér helyett végrehajtaná a halálos ítéletet a fuhlsbütteli börtön négy kommunista foglyán. Végre akad vállalkozó: a wandsbeki hentesmester hajlandó felvállalni a munkát, ha jól megfizetik, s ha nem árulják el senkinek, hogy ő volt. De hiába az álarc, a titok kitudódik, s városszerte suttogják már: mire is használta Albert Teetjen azt a bárdot, amellyel vevőinek méri a húst. Az üzletet ezentúl messze elkerülik, s a megvetett, kiközösített, koldusbotra juttatott embernek nem marad más választása, mint az öngyilkosság. Arnold Zweig, a világhírű német író izgalmasan és lélektanilag hitelesen ábrázolja annak a kispolgárnak a sorsát, aki hagyta hogy a nácizmus félrevezesse és felhasználja saját aljas céljai érdekében. A történetből nagy sikerű film is készült.

Gyulai Márta: GRISA ŐRMESTER

Nagy lendülettel írott könyv, olyan elbeszélői erővel, mely minden sorát átjárja s már önmagában is figyelemreméltó.

A meglehetősen sovány történet körül megforgatja a háborúvégi katonaélet valamennyi típusát, a közlegénytől a generálisig, hadvezérig és entellektüelig, a sveszter és tisztiszolga esetét külön kiemelve. S kialakul végül a háborús főhadiszállás működésének és ítélet-konyhájának nagyon valószerű képe. Nyílt szemű, éleslátó, jó krónikás műve, aki nem indul ki előre megszabott életképből, hagyja kialakulni, a sötétek közt derűs momentumokat is lát, részletet részletre halmozva halad lassan előre.

Grisa, a németországi orosz hadifogoly, nem bírja tovább a fogságot, hazavágyódik, ahol - úgy hírlik - nincs már háború, a feleségéhez és gyerekéhez. Grisa a háború végén nekiindul a világnak, megszökik a fogságból, átrágja magát fagyon, éhségen, mégis megakad; Babka, a társadalomtól elrugaszkodott vakmerő lengyel asszony, akinek semmis kihágásért a németek kiirtották a családját, megsegíti, szereti; Grisa magára ölti egy elhalt orosz ruháit, igazolványait magához veszi, - vesztére, mert ez a Bjusev nevezetű úgy szökött át a túlsó frontról, ami a németek szemében, mert fegyelemsértés, veszedelmes példa, tehát a legsúlyosabb vétek. - Következik ezután Grisa újabb elfogatása és agyonlövetése hosszas előzmények után nem azért, mert a fogolytáborból megszökött, hanem, mert mint Bjusevet tévedésből halálraítélték és a hadvezetőség nem másítja meg ítéleteit akkor sem, ha téves voltukról meggyőződött. - Van egy régi veretű emberséges generális, meg egy újszabású, embertelen, - ezek a legfőbb instanciák, s a fölháborító eset hosszas taglalása ott válik kétségessé, ahol a tízmillió ártatlan emberhalál közül ezt az egyet, bárha a legkegyetlenebb is, ragadja ki az író, mert - mint az embertelen generálisét - a mi figyelmünket is méltán amazok sorsa köti le, nem ezé az egyé. Mégis megráz ez az egy is; az író a kétség, remény, lemondás és apátia minden fázisán olyan elevenséggel vezet át, hogy a háromnegyed halott Grisa utolsó észleléseinek leírásánál belül ordítunk, halála még a rémségekben gazdag mai irodalomban is párját ritkítja. Sikerült egészen azonosíttatni magunkat az egy Grisával, akinek előre megmondták, hogy meg fogják ölni a háborúban, - mert, hogy előre tudta, ez a lényeg. Persze vannak aztán élethossziglan remegő koldusok, grimasszá torzult köz-ijedelmek és még sok más, szintén ártatlanok, de ezek nem tudták előre, mondja az író.

De ha teszem fel el is fogadjuk ezt a tételt, a Grisa esetét mégsem a különösen kegyetlen volta teszi kiragadásra méltóvá (szenvedése kivételes!) hanem az a fény, amit a német hadvezetőség igazságszolgáltatására vet, vagyis a fontos nem is Grisa, hanem ami körülötte történik. Részletigazságra apellálni a világ leggrandiózusabb igazságtalanságában az író feladata - megint olyan tétel, amibe bele kellene nyugodnunk. Ha tehát van háborús morál, úgy ez az: csak annyi embert áldozni föl, amennyit okvetlenül szükséges. És Grisát nem szükséges, mert ő nem Bjusev, vagy - Bjusevet nem szükséges, mert ő már halott, és egyiket sem szükséges. - Hogy valaki a háborús erkölcsöt ostorozza, mikor a keze ügyében a legnagyobb erkölcsi negatívum, maga az imperialista háború, ez lehet hasznos sok szempontból, (p. o. hogy kiragadja absztraktságából, egy konkrét eset éles fényébe helyezi a mai vezetők eljárásmódját), mégis csak mellék vágányra terelés, oldaltámadás. És ez a szemlélődő magatartása, ami csak regisztrál, általánosságoktól tartózkodik, a jó krónikás erénye lehet, de a jó regényíró hibája. Így történik az is, hogy bár a nagy lendület sokat leplez belőle, a részletek itt magukra maradnak, önmagukért vannak, rengeteg epizód, - és maga Grisa is - Babkával - magára marad. Az érte buzgólkodók tábora külön van tőle, alig is tudnak szót váltani, az egész harc sok jóakaratú szemlélő és két generális személyes konfliktusa, ahány résztvevő, annyi önmagáért való típus, a Grisa-ügy véletlene csak lazán fűzi össze őket. - Maga Grisa pedig úgy vonul végig az egészen, mint egy roppant bálvány, - valami Gólem, aki jóformán szólni sem tud. Ő a Nép Fia az entellektüel bámuló szemében, aki tapogatja hatalmas izmait, elmerülve szemléletében áhítattal utánozgatja gesztusait. És amikor kitűnő alaknak megrajzolta az író, mégis óvja őt a bonyodalmak kockázatától, hogy nimbusza kárt ne szenvedjen. És méltán, mert p. o. vallásos elmélkedései, mint világnézeti állásfoglalás, is már ártanak ösztönemberi lényének, csak szépen egyszerű viszonya Babkához marad meg a keretek között. Korszakok mezsgyéjén mennyire jellemző magatartás, hogy az, aki, mint Grisa, elgondolásában is több, vagy kevesebb az individuumnál, ilyen túlságosan egyéni sors passzív alanyává kényszerül, holott nagy, közös cselekvés személytelen hősének született. - Mélyen karakterisztikus produktuma egy olyan korszaknak, amely minden tolerancia mellett - és Arnold Zweig toleráns! - lelke mélyén leszámolt életformáival és új, még dermedt ideálokat idéz.