ÉNEK MAGAMRÓL

1

Magamat ünneplem és énekelem
S amit én elfogadok, te is elfogadod majd,
Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.

Henyélek és lelkemet vendégelem,
Hátradőlök, kedvemre henyélek és egy nyári fűszálat
figyelek.

Nyelvem, vérem minden atomját e talajból, e légből gyúrták,
Szülőktől származtam, akik szintén itteni szülőktől
származtak és
ezek szülei szintúgy.
Most harminchét éves fővel jó egészségben nekikezdek,
Remélve, hogy nem hagyom abba holtig.
Hitvallások és iskolák elmaradoznak,
Félreállnak egy időre, érték szerint becsülve, de sohasem
feledve,
Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenki kénye-kedve
szerint beszélhet,
Akadály nélküli őserejű természet.

2

A házak és szobák illatokkal teltek, a polcok zsúfoltan
állnak
illatokkal,
Magam is belehelem a párát és ismerem és szeretem,
A párlat engem is megrészegítene, de nem engedem.

A légkör nem illat, nincs párlatíze, szagtalan,
Mégis számnak való, szerelmes vagyok belé,
Felkeresem az erdei lankást, ruhátlan és csupasz akarok
lenni,
Epedek utána, hogy megérintsen.

Önnön leheletem párája,
Visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások, szerelemgyökér,
selyemfonál, villafa és venyige,
Ki- és belélegzésem, szívem verése, a vér és lég lüktetése
tüdőmben,
A zöld levél és avar szaga és a parté és a sötétárnyalatú
szirteké és
a pajtába gyűjtött szénáé,
Hangom kibökött szavainak zengése, amint a szél
forgatagának
eresztem,
Néhány könnyed csók, néhány ölelés, a karok körbefonódása,
Fény és árnyék játéka a fákon a lenge ágak ringása közben,
A magány, vagy az uccalárma, vagy a rétek és domboldalak
közti
bolyongás kéje,
Az egészség érzése, trillák fényes délben, ágyból kelő és
nappal
találkozó magam nótája.

Sokba vettél ezer holdat? sokba vetted a földet?
Sokáig vesződtél, hogy olvasni tanulj?
Éreztél-e büszkeséget, ha versek értelméhez férkőztél?
Maradj a mai napon és éjszakán velem és minden vers eredete
tiéd lesz,
Tiéd a föld és a nap minden java (sok millió nap van még),
Nem másod- és harmadkézből kapod ezentúl a dolgokat, nem is
a holtak szemével nézel, sem könyvbeli kísérteteken nem
rágódol,
Még az én szememmel sem nézel, még tőlem sem fogadsz el
dolgokat,
Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le mindent.

3

Hallottam a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről
szóló
beszédet,
De én nem beszélek se kezdetről, se végről.

Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.

Ösztön, ösztön, ösztön,
Mindig csak a világ teremtő ösztöne,
A homályból ellentétes, egyenlő erők bukkannak fel, örök
anyag és
fejlődés, örök nem,
Örök azonossági lánc, örök különbözőség, örök életnemzés.

Tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van.

Biztosan, mint a legbizonyosabb biztos, szilárd gerenda
módján, jól
megtermetten, kemény vázzal,
Izmosan, mint egy ló, szeretőn, büszkén, villámosan
Állunk itt én és e titok.

Derűs és nyájas a lelkem s derűs és nyájas minden, ami nem
lelkem.

Egyik hiánya a másiké is és a látható igazolja a
láthatatlant,
Mígnem ez lesz láthatatlanná és viszontigazolást nyer.

Kor kor után vesződik, hogy megmutassa a legjobbat és
elkülönítse
a legrosszabbtól,
Én, a dolgok teljes alkalmassága és egykedvűsége tudatában
hallgatok a vitánál, fürdőzni megyek, és magamat csodálom.

Üdvöz legyen minden szervem és tulajdonom és minden
jókedvű,
tiszta emberé,
Egy arasznyi, egy századarasznyi sem silány és egyik se
legyen
a másiknál ismeretlenebb.

Elégedett vagyok - látok, táncolok, nevetek, dalolok;
Amint ölelő és szerelmes ágyastársam éjhosszat mellettem
alszik és
pitymallatkor lábujjhegyen elsomfordál, fehér kendőkbe
bugyolált
kosarakat hagyva nekem, melyek bőségükkel duzzasztják a
házat,
Én késsem az elfogadással és elköltéssel és korholjam
szemeimet,
Hogy nem bámulnak utána végig az ucca során,
Hanem tüstént számolni kezdenek és kimutatják fillérre
Az egyik értékét és a kettő értékét és hogy melyik
előbbrevaló?

4

Gáncsolók és kérdezősködők környeznek,
Emberek, akikkel találkozom, korábbi életem, a lakhelyemül
szolgáló kerület vagy város, vagy nemzet hatása,
A legújabb dátumok, felfedezések, találmányok, társaságok,
régi és
új szerzők,
Ebédem, ruhám, társaim, tekintetek, bókok, kötelességek,
Egy szeretett férfi vagy nő valóságos vagy képzelt közönye,
Valamely családtagom, vagy jómagam betegsége, balsiker, vagy
pénz elvesztése avagy hiánya, levertség vagy ujjongás,
Harcok, a testvérháború borzalmai, kétes hírek láza,
váltakozó
események;
Mindezek éjjel-nappal hozzám jönnek és újra elmennek tőlem,
De nem igazi Énem ők.

Dulakodástól, hajszától távol áll, ami én vagyok,
Áll szórakozva, önelégülten, szánakozva, tunyán, egységesen,
Letekint, felegyenesedik, vagy karját egy tapinthatatlan,
biztos
támpontra támasztja:
Félrehajtott fővel kíváncsian nézi az elkövetkezendőket,
Benne a játékban és kívül rajta, szemlélőn és ámulón.

Visszanézek önnön napjaimra, mikor ködben, izzadva
birkóztam
nyelvészekkel és disputátorokkal,
Nekem nincs gúnyom, vagy érvem, én jelen vagyok és várok.

5

Hiszek benned, lelkem, másik lényegem ne alázkodjék meg
előtted,
Te se alázkodjál meg a másik előtt.
Henyélj velem a gyepen, vedd ki torkodból a pecket,
Nem szó, zene, vagy rím kell nekem, nem megszokás, vagy
akár
a legjobb felolvasás is,
Csak a duruzsolást szeretem, kagylóként zümmögő hangodat.

Még emlékszem, hogyan hevertünk egy ilyen átlátszó nyári
reggelen,
Hogyan nyugtattad fejedet csípőimen keresztbe és gyöngéden
fölémhajoltál,
És széthúztad az inget mellcsontomról és nyelvedet
lemeztelenített
szívembe merítetted,
És felnyúltál szakállamig és lenyúltál lábamig.

Hirtelen fölébredt és körémterült a béke és a tudás, mely a
föld
minden érvénél többet ér,
És tudom, hogy Isten keze a magaménak ígérete,
És tudom, hogy Isten szelleme a magaméval testvér,
És hogy minden anyától lett ember szintúgy testvérem és a
nők
nővéreim és szeretőim,
És hogy a teremtés egyik tengelye szeretet,
És határtalanok a duzzadó vagy lepergő levelek,
És a barna hangyák lenn a kis üregekben
És a sövény mohos kérgei, kőrakások, bodza, ökörfarkkóró és
berzsenvérfürt.

6

Mi a fű? kérdezte egy gyermek, elémhozva egy maréknyit,
Mit feleljek a gyermeknek? Én nem tudom nálánál jobban.

Talán lelkem reményzöld szövetből szőtt lobogója.

Vagy talán az Úr keszkenője,
Illatos ajándék, vagy emlék, melyet készakarva ejtett le,
Valamelyik sarkában a küldő nevével, hogy láthassuk és
megmondhassuk: Kié?

Vagy talán a fű maga is gyermek, a növényvilág megszült
kisdede.

Vagy talán egyöntetű hieroglifa,
És azt jelenti: Széles és szűk zónákon egyképpen sarjadva,
Feketék és fehérek között egyaránt megteremtve,
Legyen Kanuck, Tuckahoe, képviselő, Cuff, mindnek egyformán
adok, mindet egyformán fogadom.

S most sírok szép nyíratlan hajának látom.

Gyöngéden bánok veled, kunkorodó fű,
Lehet, hogy ifjak mellén fakadsz te,
Lehet, hogy ismerve szerettem volna őket,
Lehet, hogy aggoktól származol, vagy az anyaölből korán
kivett
csecsemőktől,
És íme te vagy itt az anyaöl.

Ez a fű sötétebb, semhogy anyák fehér fejéről való lehetne,
Sötétebb, mint az aggok színtelen szakálla,
Sötétebb, semhogy halványpiros szájpadlásokból
származhatnék.

Ó, most már látom a sok beszélő nyelvet
És látom, nem hiába jönnek elő a szájpadlásokból.

Vajha le tudnám fordítani a halott ifjakról és asszonyokról
szóló
rejtvényt,
És az aggokról és az anyákról szóló és az ölükből korán
kivett
csecsemőkről szólót.

Vajon mi lett az ifjakból és aggokból?
És vajon mi az asszonyokból és gyermekekből?

Valahol élnek és jól vannak,
A legkisebb sarjú is azt mutatja, hogy valójában nincs
halál,
És ha valaha volt, előbbre viszi az életet és nem arra vár,
hogy
végre lenyűgözze,
És az élet jöttére nyomban megszűnnék.

Minden előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki,
És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.

7

Örvendetesnek hitte bárki a születést?
Sietek közölni vele, hogy a halál éppoly örvendetes és én
tudom,
miért.

A haldoklóval halok én és a most fürdetett újszülöttel
születek, nem
vagyok én kalapom és cipőm közé zárva,
És sokféle dolgot megnézegetek, melyek mind-mind
különböznek
és mind jók,
Jó a föld és a csillagok és minden járulékuk jó.
Én nem vagyok föld, sem valamely föld járuléka,
Pajtása és társa vagyok velem egyformán halhatatlan és
mérhetetlen
embereknek,
(Ők nem ismerik halhatatlanságukat, én ismerem).

Minden faj magáért van és önmagáé; az enyém én értem van,
hím
is, nőstény is.
Enyémek, akik fiúk voltak és nőket szeretnek,
Enyém a férfi, aki büszke és érzi, milyen kín lenézetni,
Enyém a kedves és az aggszűz, enyémek az anyák és az anyák
anyjai,
Enyémek az ajkak, amik mosolyogtak, a szemek, mikből könny
hullott,
Enyémek a gyermekek és a gyermekek nemzői.

Le a lepellel! előttem nem vagytok bűnösek, silányak, vagy
esettek,
Én átlátok a függönyön és ruhán, ha kell, ha nem,
És ott vagyok: szívósan, bírni vágyón, fáradhatatlanul,
mint akit nem
lehet lerázni.

8

A kicsike bölcsőjében alszik.
Felemelem a fátyolszövetet, soká nézem és nesztelenül
söpröm le
kezemmel a legyeket.

A kamasz és a pirosképű leány a bozótos domboldalra
fordulnak,
Én figyelve nézem őket a csúcsról.

Az öngyilkos a hálószoba véres padlóján fetreng,
Látom a csapzotthajú hullát, megjegyzem, hova esett le a
pisztoly.

Az aszfalt szutyogása, kocsiküllők, cipőtalpak csoszogása,
sétálók
beszéde,
A nehéz omnibusz, a kérdő hüvelykű kocsis, a megpatkolt
lovak
dobogása a gránittalajon,
A szánkók, csilingelés, ujjongás, hólabdadobások,
A népszerű kedvencekre rikoltott éljenek, felizgult
csőcselék dühe,
A függöny libegése a kocsin, amely beteget visz a kórházba,
Ellenségek találkozása, a hirtelen szitok, az ütések és az
esés,
Az izgatott tömeg, a gyorsan középre tülekedő csillagos
rendőr,
A érzéketlen kövek, melyek annyi visszhangot vesznek fel és
adnak
vissza,

Hogy nyögnek a túlzabáltak és félig éhenhaltak, akiket
napszúrás,
vagy roham pusztít el,
Hogy sikoltanak a hirtelen rosszul lett nők, akik
hazarohannak és
lebabáznak,
Milyen élő és eltemetett beszéd vibrál itt mindig, milyen
illendőségből elfojtott üvöltések,
Gonosztevők elfogatása, sértések, erkölcstelen ajánlatok,
elfogadás,
biggyesztett szájjal való visszautasítás,
Én látom ezeket a képeket vagy visszhangjukat - jövök és
odább
megyek.

9

A falusi pajta nagy ajtói nyitva és készen állanak,
A lekaszált széna lenyomja a lassújárású szekeret,
A világos fény a barnásszürke és zöld keverékén játszik,
A kazlak rogyásig megrakottak.

Én itt vagyok, segítek, a széna tetején kinyújtózva jöttem,
Éreztem gyönge lökéseit, keresztbetett lábakkal,
Leugrom a lőcsről és megfogom a lóherét és a komócsint,
És meghempergek és telekuszálom hajamat szénával.

10

Egyedül vadászok messze vadonokban és hegyeken,
Útközben ámulva saját fürgeségemen és jókedvemen,
Késő délután biztos helyet választok éjszakai menedékül,
Tüzet rakok és megsütöm a frissen lőtt vadat,
A garmadába rakott füvön elalszom, kutyám és puskám
mellettem.

A Yankee-clipper tetővitorlái alatt úszik, átszeli a
szikrát és tajtékot,
Szemem a partot kémleli, a csónak orrára hajlom, vagy
leujjongok
a fedélzetről.

A csónakosok és búvárok korán keltek és megvártak engem,
Nadrágszáramat csizmába gyűrtem és mentem és jól töltöttem
az
időt,
Te is velünk lehettél volna aznap a halasbogrács körül.

Láttam a prémvadász nászát szabad ég alatt távol nyugaton,
a menyasszony rézbőrű volt,
Apja és barátai keresztbetett lábakkal ültek, szótlanul
pipázva,
lábukon mokaszin volt és vállukról nagy vastag gyapjúkendők
lógtak,
A prémvadász egy kis padon lustálkodott, ruhája főként bőr
volt,
nyakát busa szakáll és hajfürtök fedték, kézen fogta aráját,
Ennek hosszú pillái voltak, feje födetlen, durva kemény
haja
leomlott kéjes tagjaira és lábáig ért.

A szökött rabszolga házamhoz jött és megállt kívül,
Hallottam, amint mozgásától a rőzsegallyak megzördültek,
Láttam a konyha nyitott ajtószárnyán keresztül, hogy alélt
és
gyönge,
S kimentem oda, ahol egy tuskón ült, bevezettem és
bátorítottam,
Vizet hoztam és megtöltöttem egy dézsát izzadt testének és
felsebzett
lábának,
És átadtam neki egy enyémbe nyíló szobát és adtam neki
néhány
durva, de tiszta ruhát,
És kitűnően emlékszem forgó szemeire és gyámoltalanságára,
És emlékszem, hogy tapaszt tettem nyaka és bokája
horzsolásaira,
Egy hétig lakott nálam, mígnem meggyógyult és északra ment,
Magam mellé ültettem az asztalhoz, puskám ott állt a
sarokban.

11

Huszonnyolc ifjú fürdik a parton,
Huszonnyolc ifjú és mind barátságos;
Huszonnyolc asszonyélet éve és mind oly magányos.

Az asszony a parti lankán egy szép ház úrnője,
Csinos és dús öltözetben lapul az ablak redőnyei mögött.

Melyik ifjút szereti legjobban?
Ah, a legegyszerűbb is szép neki.

Hová tartasz, asszonyom? mert látlak,
Itt lubickolsz a vízben s mégis moccanás nélkül állasz
szobádban.

Táncolva és nevetve jött a part mentén a huszonkilencedik
fürdőző,
A többi nem látta az asszonyt, de az látta és szerette őket.

Az ifjak szakállán csillogott a vízcsepp, lehullott hosszú
hajukról,
Kis patakok folytak át egész testükön.

Egy láthatatlan kéz is végigsiklott testükön,
Reszketőn siklott le halántékukról és bordáikról.

Az ifjak háton úsznak, fehér hasuk felível a napra, nem
kérdik, ki
kap utánuk,
Nem tudják, ki liheg és hajlik le lebegő és görbült ívben,
Nem gondolnak rá, kit fröccsentenek le vízzel.

12

A mészárosinas leveti vágóruháját, vagy kését köszörüli
piaci
árusítóhelyén.
Én ott csatangolva élvezem elmés szavait és hetyke
ugrándozását.

Szurtos, szőrösmellű kovácsok veszik körül az üllőt,
Mindnek kalapács a kezében, mind készen áll, a tűz javában
izzik.

A hamuval beszórt küszöbről figyelem mozdulataikat,
Derekuk könnyedsége még vaskos karjaikkal is összevág,
Fejük felett lóbálják a kalapácsot, lassan és biztosan
lóbálják,
Nem sietnek, mind odavág, ahová kell.

13

A néger szorosra fűzi négy lova gyeplőjét, az ülés
himbálózik
rákötött láncán,
A néger hosszú szekeret hajt a köves térségen, biztosan és
magasan
megáll, egylábbal a hámfán,
Kék inge nyitva, kibomlik övéből, látszik izmos nyaka meg a
melle,
Pillantása nyugodt és parancsoló, kalapja széles karimáját
felhajtja,
A napsugár gyapjas hajára és bajuszára esik, rá fekete,
fénylő,
tökéletes tagjaira.

Látom és szeretem a festői óriást, de nem maradok ennyiben,
Hiszen vele tartok a fogatával.

Az élet szerelmese: én (és bárhová vet is) forgok, de előre
meg
hátra is hajladozom,
Sarokba, zugolyba, fiatalosan, hogy se személyt, se tárgyat
szem
elől ne veszítsek,
Hogy magamba szívjak mindent e világon és e dalba.

Ökrök, kik a jármot és láncot rázzátok, vagy megálltok a
leveles
árnyékban, mi az, amit szemetek mond?
Én úgy látom, hogy többet, mint amit életemben betűből
tanulok.

Léptem felriasztja a vadrucát és párját: e naphosszat tartó
messzi
bolygás -
Együtt rebben a kettő s lassan köröznek is odafenn.

E szárnyas szándékoknak hiszek én!
És úgy eszmélek, hogy játszik bennem a vörös, sárga és
fehér,
A zöld s a lila s tudom: a bóbitás koronának célja van.
Én nem mondom a teknősbékát értéktelennek, mert nem lett
egész
más, mint ami ő,
És az erdők szajkója szépen trillázik nékem, bár skálát
sosem tanúlt,
S a kis halat, a gályagáncsot látnom, - még meg is
szégyeníti
ostobaságomat.

14

A vadkacsa a hűvös éjen keresztül irányozza röptét,
Ya-honk, kiáltja s a szó hívogatólag hangzik fülembe,
A tudákosok azt hiszik, nem jelent semmit, de én figyelmes
hallgató,
Meglátom rendeltetését és helyét ott fenn a téli égen.

Az élespatájú északi jávorszarvas, a gém, a macska az
ablakpárkányon, a feketefejű cinke, a préri kutyája,
A röfögő malac kölykei, amint anyjuk csecsét szopják,
A fajdtyúk fajzata és félig feltárt szárnyú jómaga,
Ezekben és magamban egyazon őstörvényt látom.

Lábam földretevéséből száz okozat ered,
Gyönge az én erőm elősorolni mindet.
Szerelmes vagyok a szabadon élőkbe,
Emberekbe, akik barmok között élnek, vagy akik az óceán és
erdő
illatát lehelik,
A hajók építőibe és kormányosaiba, fejszék és balták
forgatóiba,
lóhajcsárokba,
Hétről-hétre velük tudok enni és aludni.

A legközönségesebb, legolcsóbb, legközelibb legkönnyebb
vagyok
én,
Én, aki mindenbe belevágok, aki nagy tétekben játszom,
Ki díszbe öltözöm, hogy odaajándékozzam magam az elsőnek,
aki
engem akar,
Aki nem várom az égtől, hogy kedvemért lejöjjön,
Mert bőkezűen pazarlom szeretetemet mindenkor.

15

A tiszta alt felcsendül az orgona mellett,
Az asztalos deszkát igazít, gyaluja vadul emelkedő
sziszegéssel
sípol,
A házas és nőtlen gyermekek hazatérnek hálaadó ebédjükre,
A kormányos megragadja a kormányt erős karjával,
A matróz felkészülten áll a cetfogó csolnakban, lándzsája
és
szigonya készen,
A kacsavadász lassú és óvatos léptekkel halad,
A kulcsolt kezű lelkészeket felszentelik az oltárnál,
A fonólány a nagy kerék zúgása mellett hátrál és lép előre,
A farmer vasárnapi sétája közben megáll és nézi a zabot és
rozst,
A konstatált holdkórost végre ispotályba szállítják,
(Ez se alszik többé úgy, mint anyja hálószobájában a
bölcsőben);
A deresfejű és ösztövér-állkapcsú betűszedő szekrénye
mellett
robotol,
Megforgatja a bagót, miközben szeme előtt káprázik a
kézirat;
Az idétlen tagokat az orvos műtőasztalára kötözték,
A levagdalt rész borzalmasan zuhog bele egy vederbe,
A quadroon-lányt éppen elárverezik, a korhely korcsmai
kályha
mellett bóbiskol,
A gépész nekigyűrkőzik, a rendőr cirkál, az ajtónálló az
elmenőkre
ügyel,
A fiatal fickó a postakocsit hajtja (szeretem őt, noha nem
ismerem),
A félvér könnyű cipőt húz, hogy részt vegyen a
versenyfutásban,
A nyugati fajdlövészet a város apraját-nagyját vonzza, ez
puskájára
dől, amaz tuskón ül,
A lövész előlép a tömegből, feláll és céloz;
Az újonnan jött bevándorlók csapatai ellepik a rakpartot
vagy gátat,
A felügyelő nyeregből nézi, hogyan kapálnak a gyapjasfejűek
a cukorföldön,
A duda a táncterembe hív, az urak táncosnőikhez szaladnak,
a táncosok meghajolnak egymás előtt,
Az ifjú ébren heverész a deszkatetős padláson és hallgatja
a dallamos esőt,
A lesivadász tőrt állít a folyónál, mely segít kitölteni a
Huront,
A rézbőrü nő sárgaszegélyű ruhájában mokaszint és
gyöngytáskát
kínál megvételre,
A szakértő félrehajolva félig zárt szemmel mustrálja a
kiállítást,
A fedélmunkások megrögzítik a gőzöst és kidobják a deszkát
a partra szálló utasoknak,
A fiatalabb leány kitartja a pamutot, míg nénje gombolyagba
sodorja
és helyenként megáll a csomók miatt,
Az egyéves asszony felépül és boldog, hogy egy héttel előbb
megszülte első gyermekét,
A tisztahajú yankee-lány varrógépénél, vagy a gyárban, vagy
a malomban dolgozik,
Az aszfaltmunkás kétmarkolatú ütőkosára támaszkodik, a
riporter
irónja gyorsan siklik a notesz lapján, a címfestő kék és
arany
betűket mázol,
A csatornatisztító a kötélpályán halad, a könyvelő
asztalánál számol,
a cipész fonalát enyvezi,
A karmester dirigálja a bandát és az összes zenészek
követik,
A gyermeket megkeresztelték, a kikeresztelkedett először
tesz
hitvallást,
A regatta kiterül az öbölre, megkezdődik a verseny (hogyan
villognak a fehér vitorlák!)
A hajcsár nyájára vigyáz és rárikolt az eltévedő barmokra,
A házaló izzad a hátán vitt batyu súlya alatt (a vevő
lealkudja
a páratlan fillért);
A menyasszony kigöngyöli fehér ruháját, az óra percmutatója
lassan
mozog,
Az ópiumrágó megmeredt fővel és kissé tátott szájjal
hátrahanyatlik,
A rima kendőjét vonszolja, kalapja fityeg részeg és ótvaros
nyakán,
A tömeg neveti trágár szitkait, a férfiak gúnyolják és
egymásra
pislognak,
(Nyomorult! Én nem nevetek szitkaidon, sem ki nem
gúnyollak);
A minisztertanácsot tartó elnököt az államtitkárok
környékezik,
A piacon három matróna sétál méltóságteljesen és
barátságosan
karonfogva egymást,
A halászbárka legénysége halakból halmokat rak garmadába
a hajóűrben,
A missouri átszeli a síkságot, áruját és állatjait
szállítva,
A kalauz, amint végigmegy a vonaton, aprópénze
csörgetésével ad jelt,
Az ács deszkapallót rak; a tetőfedők bepalázzák a tetőt,
a kőművesek malterért kiabálnak,
A munkások vállukon a lapáttal egyes sorokban haladnak;
Az évszakok egymást követvén, összeverődik a leírhatatlan
sokaság,
a hetedik hó negyedik napja van ma (milyen üdvlövések
ágyúkból
és kézifegyverekből!)
Az évszakok egymást követvén, a szántóvető vet, az arató
arat és
a téli mag a talajba hull;
Távol a tavakon les a csuka-halász és vár a fagyott
felületbe vágott
résnél,
A fatönkök sűrűn állanak a tisztás körül, az erdőlakó
mélyen vág
fejszéjével,
Tutajosok szürkületkor megállapodnak a gyapoterdő vagy
a pekánfák közelében,
Mosómedvevadászok vágnak át a Vörös folyó vidékén, vagy
a Tennessee lapályain, vagy az arkansasiakon,
Fáklyák világítanak a sötétbe, mely Chattahooche vagy
Altamahaw
fölött fekszik,
Aggok ülnek az asztalnál, körülöttük fiúk, unokák és
dédunokák,
Az agyagfalak mögött, ponyvasátrakban vadászok és
prémvadászok
pihenik ki a nap fáradalmait,
A város alszik és a falu alszik,
Az élő alszik a maga idejében és a halott a magáéban,
Az öreg férj neje mellett alszik és a fiatal is neje
mellett alszik;
És mindezek befelé törekednek belém és én kifelé törekszem
hozzájuk,
És többé-kevésbé az vagyok, amit ezeknek lenni jelent,
És ezek egyikéből és mindegyikéből szövöm az éneket
magamról.

16

Öregeké is vagyok, fiataloké is, bolondoké éppúgy, mint
bölcseké,
Mással nem törődő, mindig mással törődő,
Anyai éppúgy mint atyai, gyermek éppúgy mint férfi,
Telítve durva anyaggal és telítve finom anyaggal,
Sok nemzet egyikéből egy, a legkisebbé és a legnagyobbé
egyaránt,
Déli éppúgy mint északi, egykedvű és nemtörődöm
ültetvényesként
lakom lenn az Oconeenál,
Kereskedésre hajlamos, magam esze szerint élő yankee,
ízületeim
a földkerekség legfürgébb és legizmosabb ízületei,
Kentuckyi, aki Elkhorn völgyét járom szarvasbőrharisnyában,
louisianai vagy georgiai,
Révész tavakon vagy öblökön vagy partok mentén, Hoosier,
Badger, Buck-eye;
Otthon kanadai hócipőkben, vagy fenn az ősbozótban, vagy az
újfundlandi halászok közt,
Otthon a jégtörő hajókon vitorlázva és kormányozva a
többiekkel,
Otthon Vermont dombjain vagy Maine erdőiben, vagy a texasi
putrikban,
Társa kaliforniaiaknak, társa szabad északnyugatiaknak
(ezeknek
nagy idomait szeretem),
Társa tutajosoknak és szénhordóknak, társa mindenkinek, aki
kezet
fog és inni-enni invitál,
A legegyügyűbbek tanulótársa, a legbölcsebbek oktatója,
Kezdő növendék, aki milliárd évszak tudását ismeri,
Minden színű és rendű vagyok én, minden rangú és vallású,
Farmer, gépész, művész, úr, tengerész, quaker,
Fogoly, selyemfiú, békebontó, ügyvéd, orvos, pap.

Önnön sokféleségemnek nem állhatok ellent,
Belélegzem a levegőt, de eleget hagyok magam után,
És nem vagyok felfuvalkodott és helyemen vagyok.

(A moly és az ikrák helyükön vannak,
A fényes nap, melyet látok és a sötét napok, miket nem
látok,
helyükön vannak,
A megfogható helyén van és a megfoghatatlan is helyén van).

17

Ezek valósággal minden korok és országok emberének
gondolatai,
nem eredetiek ezek nálam,
Ha nem éppúgy tieid is, mint enyémek, semmit sem érnek,
vagy
majdnem semmit,
Ha nem a talány és a talány megoldásai, semmit sem érnek,
Ha nem éppoly közeliek, mint távoliak, semmit sem érnek.

Ez a fű, mely szárazon és vízen egyaránt nő,
Ez a közös levegő, mely a glóbust fürdeti.

18

Vad muzsikával jövök én, kornétákkal és dobokkal,
Nemcsak elismert győztesnek játszom én indulókat,
meghódítottaknak is játszom.

Hallottad már, hogy jó csatát nyerni?
Én azt mondom, elesni is jó, a harcokat ugyanolyan
értelemben
vesztik el, mint megnyerik.

Én verem a dobot a holtaknak,
Kürt száján fúvom legharsányabb és legvidámabb dalomat
nekik.

Vivát az elesetteknek!
És azoknak, akiknek hadihajói a tengerbe vesztek!
És azoknak, akik maguk is a tengerbe vesztek!
És minden csatavesztett hadvezérnek és legyőzött hősnek!
És a számtalan ismeretlen hősnek, akik felérnek a
legnagyobb
ismert hősökkel!

19

Imhol a mindenkinek terített asztal, a természetes éhség
étke,
Éppúgy való gonosznak, mint a becsületesnek, én mindenkit
vendégül látok,
Nem akarom, hogy bárkit is lekicsinyeljenek, vagy
kihagyjanak,
A kitartott nő, az ingyenélő, a tolvaj, ezennel mind
vendégem,
Meghívom a vastagajkú rabszolgát, a nemibajost;
Nem lesz különbség köztük és a többi között.

Egy szemérmes kéz szorítása ez, a haj lengése és illata ez,
Ajkam érintkezése ez a tiéddel, a sóvárgás suttogása ez,
Az arcomat tükröző távoli mélység és magasság ez,
Önnönmagam gondolatos elmerülése és újbóli kibukkanása.

Azt hiszed, van valami burkolt szándékom?
Nos hát, van, mert az áprilisi zápornak is van és a szirt
falán
a csillámnak is van.

Úgy magyarázod, hogy el akarlak képeszteni?
Elképeszt a napvilág? el a koránkelt rozsdafarkú, amint az
erdőt
átcsicsergi?
Jobban elképesztelek, mint ezek?

Ez órában bizalmasan beszélek,
Nem mindenkinek mondanám el, de neked elmondom.

20

Ki megy itt? sóváran, durván, misztikusan, nesztelenül?
Hogyan van, hogy erőt nyerek a marhától, amit eszem?

Mi általában az ember? mi vagyok én? mi vagy te?

Mindent, amit enyémnek jelentek ki, vess egybe a magadéval,
Vagy hiábavaló munka meghallgatni.
Én nem vinnyogom, hogy vinnyogás az egész világ,
Hogy a hónapok légüres terek és a föld csak iszap és
pocsolya.

Nyöszörgés és beletörődés betegek gyógyporához való,
az alkalmazkodás negyedíziglen hat,
Én kedvem szerint hordom kalapom otthon és az uccán.

Miért imádkoznám? miért alázkodnám meg és lennék
szertartásos?

Miután átvizsgáltam a földrétegeket, hajszálra analizáltam
őket,
doktorokkal konzultáltam, és pontos számításokat
eszközöltem,
Nem leltem kedvesebb húst a saját csontjaimon lévőnél.

Mindenkiben magamat látom, semmi többet és egy borsónyival
se
kevesebbet,
És ha mi jót vagy rosszat, mondok magamról, róluk is mondom.

Tudom, robusztus és egészséges vagyok,
A mindenség közeledő dolgai szüntelenül hozzám folynak,
Mind nekem van írva, és nekem rá kell jönnöm az írás
értelmére.

Tudom, halhatatlan vagyok,
Tudom, hogy ezt a körforgásomat nem mérheti át egy ács
mércéje,
Tudom, nem múlok el mint a gyermek égő fával éjszaka
rajzolt
fényköre.

Tudom, felséges vagyok,
Nem gyötröm szellememet avval, hogy magát igazolja vagy
megértesse,
Látom, hogy elemi törvények sohase mentegetőznek,
(Azt hiszem, nem hordom fejem magasabban, mint a magasság,
melyre végül is ráépítem házamat).

Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi,
Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök,
És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.

Egy világ vesz észre, mely nekem a hasonlíthatatlanul
legnagyobb,
én magam,
És ha ma vagy tízezer, vagy csak tízmillió év múltán jutok
jogaimhoz,
Örömmel veszem ma, de hasonló örömmel várhatok is.

Talpazatom csapja és építménye gránit,
Nevetek azon, mit ti bomlásnak hívtok,
Én tudom az idő bőségét.

21

A Test költője vagyok én és a Lélek költője vagyok,
Az ég gyönyöreit bírom és a pokol kínjait bírom,
Az előbbieket magamba ojtom és gyarapítom, az utóbbiakat új
nyelvre ültetem át.

Egyaránt vagyok költője nőnek és férfinak,
És tudom, hogy nőnek lenni annyit ér, mint férfinak lenni,
És tudom, semmisem ér többet, mint emberek anyjának lenni.

Éneklem a dölyf és büszkeség énekét,
Elég volt már nekünk a lapulásból és önbecsmérlésből,
Beigazolom, hogy a nagyság csak fejlődés.

Túlnőttél a többin? elnök lettél?
Mindez semmi, ennél mindenki tovább ér és még tovább is jut.

Én vagyok az, ki a gyönge és sötétedő éjjellel jár,
A félig éjfedte földhöz és tengerhez kiáltok én.

Simulj ide, csupaszmellű éj - simulj ide, delejes, tápláló
éj!
Északi szelek éje, - kevés nagy csillagok éje,
Bóbiskoló éj - őrült, csupasz nyári éj.

Mosolyogj ó, szépséges, hűs leheletű föld!
Szunnyadó és elfolyó fák földje!
Elmúlt napnyugta földje - ködormú hegyek földje!
Kékséggel elegy telihold üveges özönének földje!
A folyam árját tarkázó fény és homály földje!
Kedvemért nagyobb és fényesebb világosszürke fellegek
földje!
Messzire nyúlt könyökű föld - dús almavirágos föld!
Mosolyogj, mert szerelmesed jő.

Tékozló, szerelmet adtál nekem - én is szerelmet adok hát
neked!
Ó, kimondhatatlan szenvedélyes szerelem!

22

Tenger! neked is megadom magam - kitalálom szándékodat,
Látom a partról hívogatólag görbült ujjaidat,
Azt hiszem, vonakodol visszatérni, ha nem érzesz engem,
Gyerünk együtt egy fordulóra, levetkőzöm, sodorj el a part
látótávolából,
Puhán ágyazok magamnak, hullámos szenderbe ringok,
Locsolj be drága nedvvel, visszaadhatom a kölcsönt.

Kinyúló fenékhullámok tengere,
Széles és rángó lélegzetű tenger,
Életsós tenger, ásatlan, de mindig kész sírokkal,
Üvöltő, viharzó, szeszélyes és negédes tenger,
Egy vagyok én veled, én is egyfázisú és mindenfázisú vagyok.

Résztvevője én dagálynak és apálynak, gyűlölet és békesség
magasztalója,
Magasztalója barátoknak és egymás karjai közt alvóknak.

Én vagyok a rokonszenvet hirdető,
(Írjam-e össze a dolgokat egy házban és hagyjam ki a házat,
ahol
vannak?)

Nemcsak a jóság költője vagyok, nem tagadom, a gonoszságé
is
vagyok.

Mire való fecsegés erényről és bűnről?
Engem hajt a rossz és hajt a rossz megjavítása, én közömbös
vagyok,
Járásom nem a hibát kereső, vagy az elítélő járása,
Én minden növény gyökerét megnedvesítem.

Féltél már, hogy skrofula lesz az ernyedetlen
termékenységből?
Hitted, hogy a mennyei törvényeket még át kell gyúrni és
javítani?
Egyensúlyt látok egyfelől és egyensúlyt a túloldalon,
A szelíd tant éppoly állandó segélynek tartom, mint a
szilárd tant,
A jelen gondolatai és tettei felráznak, és korai indulásra
ösztökélnek.

A pillanat, mely hozzám érkezik elmúlt decilliókon át,
Nincs jobb, mint ez és a most.

Ami régente jól viselkedett, vagy ma jól viselkedik, nem
olyan nagy csoda,
A csoda mindörökkön az, hogyan létezhetik közönséges vagy
hitetlen ember.

23

Szüntelen kifejtése korszakos szavaknak:
Enyém modern szó, az a szó, hogy En-Masse.

Soha nem ingó hit szava ez,
Most és mindörökké egy nekem, gondolkodás nélkül elfogadom
az Időt.

Csak ez hibátlan, csak ez kerekít ki és teljesít meg
mindent,
Ez a misztikus, hozzáférhetetlen csoda egyedül teljesít meg
mindent.

Én elfogadom a valóságot, és nem merem kétségbe vonni,
Első és utolsó követelésem materializmus.
Éljen a pozitív tudomány! éljen, éljen az exakt
demonstráció!
Végy borsos szakát cédrus és orgonaággal keverten,
Ez a lexikográfus, ez a vegyész, ez nyelvtant gyártott régi
kőfeliratokból,
Ezek a tengerészek vészes ismeretlen tengereken vitték át
hajójukat,
Ez geológus, az bonckéssel dolgozik, amaz pedig a
matematikus.
Uraim, mindenkor a legnagyobb tisztelet önöknek!
Az önök tényei hasznosak és mégsem lakásom nekem ők,
Csak lakásom egy szárnyába jutok rajtuk keresztül.

Szavaim kevésbé emlékeztetnek kimondott tulajdonságokra,
Inkább emlékeztetnek a kimondatlan életre és a szabadságra
és
felszabadulásra,
Röviden végeznek a semleges és korcs lényekkel, a
teljesértékű
férfiakat és nőket szeretik,
És a forradalom dobját verik és szökevényekkel, pártütőkkel
és
összeesküvőkkel időznek.

24

Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia,
Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző,
Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött, sem rajtuk
kívül,
Éppoly szerény, mint szerénytelen.

Csavarjátok le a zárat az ajtókról!
Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is!

Ha ki mást lealáz, engem aláz le,
Ha mit tesznek és mondanak, végül is engem érint.

Rajtam hömpölyög át az áram, rajtam az ár és a mutató!

Én mondom ki az ős jelszót, én adom meg a demokrácia jelét,
Istenemre, semmit sem fogadok el, amit bárki meg nem kaphat
hasonló feltételekkel.

Rajtam hatol át sok régen elnémult hang,
Véget nem érő rab- és rabszolganemzedékek hangjai,
Betegek és elcsüggedtek és tolvajok és törpék hangjai,
Felkészülődések és gyarapodások körforgásának hangjai,
És a csillagokat egybekötő fonalak és anyaméhek és
nemzősejtek
hangjai,
És azok jogainak hangjai, akiket mások letepertek,
A torzalakúak, bohók, laposak, balgák, megvetettek hangjai,
Légbeli köd, ganajtúró bogarakéi.

Rajtam keresztül szólalnak meg a tiltott hangok,
Nemek és vágyak hangjai, leplezett hangok, melyekről
lerántom
a leplet,
Általam megtisztult és átformálódott illetlen hangok.

Én nem szorítom számra ujjaim,
Éppoly csínján bánok a belekkel, mint a fejjel és a szívvel,
A közösülés nekem nem utálatosabb a halálnál.

Hiszek a húsban és vágyaiban,
Látás, hallás, tapintás, mind csupa csoda és minden részem
és ízem csoda.

Isteni vagyok én kívül-belül és megszentelek mindent, amit
érintek,
vagy ami hozzám ér,
Hónaljam szaga szebb aroma az imádságnál,
Fejem többet ér templomnál, bibliánál és minden
hitvallásoknál.

Ha valamit jobban tisztelek másnál, testem az, egész
terjedelmében
vagy annak egy része,
Áttetsző alakom, te legyél az!
Árnyékos kiugrók és fokok, ti legyetek azok!
Büszke férfierő, te legyél az!
Ami csak izmosítasz engem, te legyél az!
Én gazdag vérem, te! te életem halvány tejfolyamváladéka!
Más mellre feszülő mell, te legyél az!
Agyam, a te titkos tekervényeid legyenek azok!
Vízmosta kákagyökér! félénk mocsári szalonka! védett
kettőstojások
fészke! te legyél az!
Fejem boglyája, szakáll, szőrzet, te legyél az!
Juhar csepegő nedve, hímgabona rostja, te legyél az!
Bőkezű nap, te legyél az!
Arcomat bevilágító és beárnyazó gőzök, ti legyetek azok!
Verejtékes patakok és harmatok, ti legyetek azok!
Szelek, miknek lágyan csiklandozó nemiszervei hozzám
dörzsölődnek, ti legyetek azok!
Széles, izmos mezők, élő tölgyágak, kanyargós utaim kedves
henyélői, ti legyetek azok!
Kezek, miket elfogadtam, arc, amit csókoltam, halandó, akit
valaha
érintettem, ti legyetek azok!

Bolondja vagyok magamnak, minden részem és egészem
nagyszerű,
Minden pillanat és ami csak történik, kéjjel borzongat át,
Nem tudom, hogyan hajlik bokám, nem tudom leghalványabb
óhajom okát,
Sem a belőlem sarjadó barátságét, sem a viszonzásul elvett
barátság
okát.

Amint felhágok lejtőmön, megállok gondolkozni, valóság-e ez,
A reggel glóriája ablakomon nagyobb gyönyörűség nekem, mint
akármilyen írott metafizika.

Nézni a hajnalt!
A legapróbb fény elsápasztja a határtalan és átlátszó
árnyékokat,
A levegő ízlik ínyemnek.

A mozgóvilág csírái ártatlan játékukból hallgatva
felkelnek, frissen
felrügyeznek,
Ferdén szökellnek a magasba s a mélybe.

Egy láthatatlan valami kéjes csápokat ereszt a magasba,
Fényes nedvtenger ömlik el az égen.

A föld az éggel összeolvadó, egyesülésük naponkénti
megújítása.
A kihívás, mely kelet felől e pillanatban támad fölöttem,
A csúfondáros gúny: Lássuk, úr leszel-e?

25

Félelmetes káprázatával mily hamar megölne a napkelte,
Ha most és mindig nem küldhetnék ki felkelő napot magamból.

Mi is kápráztatóan és félelmetesen kelünk fel, mint a nap,
A virradat csöndjében és hűsében találtunk mi magunkra, ó,
lelkem!

Hangom az után tör, amit szemem el nem érhet,
Nyelvem pergésével világokat és világtömböket fogok át.

A beszéd látásom ikre, mely képtelen magát megmérni,
Folyton dacol velem, gúnyosan mondja:
Walt, elég van benned, miért nem tárod fel?

Nos, nem akarom, hogy gyötörj, túl sokra tartod a
kifejezést,
Nem tudod ó, beszéd, hogy alattad a bimbók fesletlenek?
Sötétben várnak, fagytól védetten,
A szenny meghátrál prófétai kiáltásaim elől,
Én okokat adok a dolgok alá, hogy aztán egyensúlyba hozzam
őket,
Tudásom: élő részeim, melyek minden dolgok jelentésével
lépést
tartanak,
Boldogság (aki csak hallgat rám, ha férfi, ha nő, induljon
még ma
keresésére).

Legfőbb érdememet megtagadom tőletek, nem vetem le magamról
igazi lényem,
Világokat mérjetek meg, de sohase próbáljatok megmérni
engem,
A legügyesebbet, legjobbat is megdöbbentem, közületek, ha
csak
rátok nézek.

Írás és beszéd nem igazol engem,
A bizonyítás teljét és minden egyebet képemen hordom,
Ajkam némaságával egészen megzavarom a hitetlenkedőt.

26

Most pedig csak hallgatózni akarok,
Hogy a hallottakat énekembe gyarapítsam, hogy a hangokkal
megnövekedjék.

Madarak örömdalát hallom, serdülő kalász sercegését, lángok
duruzsolását, gallyak ropogását ebédem főzése közben,
Hallom a szeretett hangot, az emberi beszéd hangját,
Hallok ezer kusza hangot, melyek összecsengnek,
egybefolynak
vagy egymás után következnek,
A város hangjait és a városon kívüli hangokat, az éj és nap
hangjait,
Fecsegő szerelmes fiatalokat, asztalnál ülő munkásnép
harsány
nevetését,
Elszakadt barátság dühös szitkát, betegek elhaló hangjait,
A bírót, aki asztalra szorítja kezét, míg sápadt ajka
halálos ítéletet
mond,
A kikötőnél hajókat kirakodó munkások hajhóját, a horgonyt
felszedők refrénjét,
A vészharangok kongását, a tűzi lármát, a fecskendők,
a jelzőcsengős és színeslámpájú pumpakocsik nyikorgását,
A gőzös füttyét, a közeledő tehervonat súlyos dübörgését,
A kettős sorokban haladó egylet előtt fölzendülő lassú
indulót,
(Valami végtisztességre mennek, a zászlók hegyén fekete
fátyol.)

Hallom a csellót, (az ifjú szívének panasza az),
Hallom a billentyűs kornétát, gyorsan siklik be füleimbe,
Bolondédes nyilallással rázza hasam és mellemet.

Hallom a kart, a nagy opera ez,
Ah, ez már aztán zene - ez ínyemre van.

Egy nagy és friss tenor tölt be, üde mint a teremtés,
Szájának íves hajlása árad és teletölt engem.

Hallom a kiművelt szopránt (mi van ebben a hangban?)
Az orkeszter messzebb sodor Uránusz röpténél,
Olyan tüzet facsar ki belőlem, minőt sohasem tételeztem fel
magamról,
Elvitorláztat, mezitlábosan paskolok, lábamat lanyha
hullámok
nyaldossák,
Keserű és dühös jégeső csapkod, elvesztem lélegzetem,
Mézes morfiumba merülök, nyeldeklőm halálos szoritástól
gurgulázik,
Végül gyerünk fel ismét, érezni a talányok talányát,
És aminek neve Lét.

27

Formát ölteni, mi az?
(Körbe, körbe megyünk mi mindannyian s oda térünk vissza,)
És ha a kérges héjú quahaug-kagyló volna a fejlődés csúcsa,
jó
lenne úgy is.

Nekem nincsen kérges héjam!
Rajtam mindenütt érzékeny vezetők vannak, s ha megyek, vagy
megállok,
Megragadják a tárgyakat sorba és épen vezetik át rajtam
őket.

Én csak moccanok, simulok, tapintok ujjaimmal és boldog is
vagyok már,
S ha lényem egy máséhoz érinthetem, ez annyi, amennyit
épphogy
elbírok.

28

Hát érintés ez? e reszketéstől megújhodok,
Láng és éter csapnak ereimbe,
Kinyúló ujjaim álnokul tapadva segítik őket,
Hús és vér villámokat lövell, hogy lesújtsa azt, mi tőlem
alig
különbözik;
Mindenfelől buja bujtogatók merevítik tagjaimat
S utolsó cseppjeért szívem tőgyként rángatva-húzzák,
S kéjelegnek elűzhetetlenül,
Tudva, legjobbik énemet semmivé teszik,
Ruháim vetkeztetik, pőre csípőmet megragadják,
Legelők napfényes csöndjével áltatják bennem a kaoszt
S társ-érzékeik elriasztják szemérmetlenűl,
És édelegve rámlegyintenek, szökellve dörgölődnek széleimhez
S nem tekintik sem apadó erőm, sem dühömet!
S elhozzák az egész csordát, s úgy mulatnak,
Majd mind egy szirtre áll és riogat engem.
Az őrök meg elszöktek rólam
Otthagytak védtelen egy veres martalócnak -
S azok mind a szirtre jöttek hogy ellenem valljanak.

Árulók adtak el engem!
Nem tudom mit beszélek, elhagy az eszem is, s én vagyok
a legfőbb áruló,
Én mentem először a szirtfokra fel, karomba vittem önmagam.

Ó, érintés, te gyalázatos! mit tettél velem? Lélegzetem
torkomba fúl,
Emeled fel zsilipeidet! - hisz túl sok vagy nekem.

29

Vakon szerető birkózó érintés, leplezett, csuklyás,
élesfogú érintés!
Ennyire fájt neked elhagyni engem?

Válást sarkon követ az érkezés, örök kölcsön örök
lefizetése,
Dús permetező eső és utóbb még dúsabb jutalom.

Sarjak vernek gyökeret és sokasodnak, állnak a sövénynél
termőn
és életerősen,
Tájak rajzanak fel, hímek, teltidomúak és aranyak.

30

Minden igazság benne van minden dologban,
Nem sietteti felszabadulását, nem szegül ellene,
Nem kell neki a sebész szülőszerszáma,
A jelentéktelen éppoly nagy nekem, mint akármi más,
(Mi kevesebb vagy több egy érintésnél?)

Logika és magyarázat sohase győz meg,
Az éj nyirkossága mélyebben hatol lelkembe náluk.

(Csak az győz meg, ami mindenki szemében beigazolódik,
Csak az, amit senkisem tagad.)

Egy pillanat vagy egy csöppem megnyugtatja agyamat,
Hiszem, hogy a mállós göröngyökből szerelmesek és lámpák
lesznek,
És a kivonatok kivonata a férfi vagy nő húsa,
És az orom vagy virág az az érzés, amivel majd egymás iránt
lesznek,
És hogy vég nélkül ágakat kell hajtaniuk e tanból, mígnem
mindenhatóvá lesz,
És míg mind és mindegyik gyönyörűségünkre lesz nekünk és mi
nekik.

31

Hiszem, hogy a csillagok müvénél egyetlen fűszál sem
kevesebb,
S csakugy tökéletes a hangya, meg a homokszem, s az
ökörszem
tojása nem kevésbé,
S a varangyban a magasság remekmüvének dicsérete szól,
S a mennyek termeit vadszederinda diszíti fel,
S legkisebb ízem, ujjam porca gépeket gunyol,
S a kérőző tehén lehorgasztott fejével túltesz minden
szobrokon,
S a kis egér is akkora csoda, meg kéne hogy rendítsen
millió
pogányt.
Tudom, a kőzetet, szenet, szálas mohát, gyümölcsöt,
gabonát, sőt,
édes gyökért is, - mindezt magamban hordozom,
S hogy négylábúak és madarak diszítenek tetőtől talpig,
S hogy jó okom van távolodni mindattól, amit már magam
mögött
hagytam el,
De visszahívok bármit is, ha megkivánom.

Hiába van a sietség, vagy a szégyen,
Hiába küldik az őskori sziklák vén hevüket ellenem,
S önnön porló csontjai mögött hiába búvik meg a masztodon,
Hiába vannak mérföldnyi távol tárgyak, és öltenek magukra
annyi
alakot,
Hiába, hogy az óceán mély barlangokban űl meg, hol is alant
tanyáznak szörnyei,
Hiába, hogy a levegőég lett vigasságos tanyája már az
ölyvnek,
Hiába, hogy a kigyó fákon s folyondáron kúszik át,
Hiába, hogy a jávorszarvas járja át az erdő mélyének
csapásait,
Hiába, hogy az acélcsőrű pingvin törtet messzi észak-tájra
Labrador
felé,
Fürgén megyek utána, fölkapaszkodom fészkéig, fel egész
a sziklahasadék felé.

32

Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek,
olyan
békések és szerények,
Soká, soká állok és nézem őket.

Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon,
Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket,
Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával,
Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás
tébolya,
Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb
élt
fajtájabeli előtt,
Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész
földkerekségen.

Így mutatják meg, hogy rokonaim és én elfogadom őket,
Jeleket hoznak nekem magamról, nyilvánvalóan kimutatják,
hogy
birtokában vannak azoknak.

Nem tudom, honnan kapják e jeleket,
Itt jártam e roppant időknek előtte és hanyagul
leejtegettem őket?

Én magam, aki akkor és most és mindörökkön előre törtem,
Mindig többet gyűjtve és mutogatva sebtében,
Végtelenül és sokfajtájúan és mint ezekhez hasonló
közepettük,
Nem túlságosan zárkózom el emlékeim átnyújtói elől,
Ki-kikapom közülük egy kedvencemet és testvériesen
továbbhaladok vele.

Egy paripa gigászi szépsége, mely friss és viszonozza
enyelgésem,
Magas homlokú fej, széles fültávolság,
Fényes és hajlékony tagok, földet seperő farok,
Pajkosan szikrázó szemek, finommetszésű hajlékony fülek.
Orrlyuka tágul, amint bokámmal megölelem,
Arányos tagjai remegnek a kéjtől, amint oda és
visszavágtatunk.
Csak egy pillanatra használlak, aztán elbocsátlak, paripa,
Minek nekem a te lépteid, mikor én magam elébük rúgtatok?
Állva vagy ülve is gyorsabban járok nálad.

33

Tér és Idő! most látom, hogy igaz, amit találgattam,
Amit kitaláltam, mikor a fűben heverésztem,
Amit kitaláltam, mikor egyedül feküdtem ágyamon,
És akkor is, mikor a parton sétáltam a reggel sápadó
csillagai alatt.

Bilincseim és homokzsákjaim elhagynak, könyököm
tengeröblökön
pihen,
Hegységeken csatangolok; tenyerem kontinenseket fed,
Talpon vagyok látomásommal.

A város négyszögletes házai közt - faviskókban, favágókkal
táborozom,
Országutak keréknyomán, a száraz szakadék és a patak medre
mentén,
Hagymaföldemet gyomlálva, vagy sárgarépa és pásztinák-sorokat
kapálva, sivatagokat járva, erdőkben bolyongva,
Mérve, aranyat ásva, új birtokom fáit körülárkolom,
Bokáig megperzselten a forró homoktól, sekély folyamon
vontatva
csolnakomat,
Hol a párduc jár fel s alá egy függő ágon, hol az őzbak
dühödten
néz a vadászra,
Hol a csörgőkígyó sütteti petyhüdt hosszát egy sziklán, hol
a vidra
halat zabál,
Hol az alligátor merev bibircsóival alszik a fövényen,
Hol a fekete medve gyökért vagy mézet keres, hol a hód
paskolja
az iszapot lapátfarkával;
A sarjú cukorföld fölött, a sárgavirágos gyapotültetvény,
az alacsony, nedves rizsmezők fölött,
Az éles csúcsú farm fölött, melynek párkánya csipkés s
csatornája
karcsú díszes,
A nyugati datolyafák, a hosszúlevelű tengeri, a finom
kékvirágú len
fölött,
A fehér és barna tatárka fölött, ahol a többivel zümmögök
és zúgok,
A rizs homályos zöldje fölött, amint hullámzik és leng a
szélben;
Hegyekre mászva, óvatosan kúszva fel, megkapaszkodva
alacsony
görcsös ágakban,
A fűben kitaposott ösvényen járok, és utat török a bozóton
át,
Ahol a fűrj pitypalattyol, az erdők és a gabonaföldek közt,
Ahol júliusi estén a denevér csapdos, ahol a nagy
aranybogár
cikázik le a sötétben,
Ahol a patak vén fa gyökerei közül ered és folyik a rétre,
Ahol a barmok állanak és hessegetik el a legyeket bőrük
reszketeg
rángásával,
Ahol a sajtos kendő a konyhában lóg, ahol szolgafák nyúlnak
a tűzhely körül, ahol a pókhálók füzéresen függnek
a mestergerendáról,
Ahol a kohó kalapácsa zuhog, hol a gyorssajtó forgatja
hengerét,
Hol az emberi szív iszonyú nyilallással ver bordái alatt,
Hol a körte alakú léggömb odafönn úszik (benne én ülök és
nyugodtan lenézek),
Hol a mentőcsónakot húzzák kötélen, hol a hőség halványzöld
tojásokat költ ki a rovátkolt homokban,
Hol a cethal úszkál borjával és soha el nem hagyja,
Hol a gőzhajó vonszolja maga mögött hosszú gőzlobogóját,
Hol a cápa uszálya fekete szilánk módjára bukkan ki a
vízből,
Hol a félig elégett brigg nyargal ismeretlen áramokon,
Hol kagylók nőnek iszamos fedélzeten, hol a holtak lenn
rohadnak;
Hol a sűrűcsillagos zászlót viszik a hadak élén,
Melyekhez Manhattan közeledik előrenyújtott szigetével,
A Niagara alatt, hol a vízesés fátyolként hull ábrázatomra,
Ajtóküszöbön, a keményfabakon odakünn,
A futtatáson, vagy piknikek, táncok, vagy egy derekas
labdajáték
élvezete közben,
Férfitársaságban, ahol trágár élcek járják, gúnyos
szabadosság,
durva tánc, ivás, röhej,
Az almaborsajtó mellett, ízlelve a barna kocsonya
édességét,
szalmaszálon szippantva a nedűt,
Almahámozásnál, csókot kívánva minden megtalált vörös
gyümölcsért,
Sorozáson, parti kirándulásokon, kukoricahántáson,
házavatáson,
Hol a csúfolódó rigó hallatja pompás gurguláit, csuklását,
sikoltását,
sírását,
Hol a szénaboglya áll a csűrben, hol a száraz csutka
szanaszét
hever, hol a tenyész tehén a színben vesztegel,
Hol a bika kilép, elvégezni hím feladatát, hol a mén a
kancához
megy és a kakas a tyúkhoz,
Hol a borjú legelész, hol libák csipegetik étküket rövid
rángással,
Hol napnyugtával, árnyak terülnek a határtalan és magányos
prérire,
Hol bölénycsordák borítnak nyüzsgő fedelet a távol és közel
négyzetmérföldekre,
Hol a kolibri fénylik, hol a hosszú életű hattyú nyaka
görbül és ível,
Hol a sirály röpül a part felé, hol szinte emberi
kacagással kacag,
Hol a méhkasok sorakoznak egy szürke kerti padon, félig
eltakarva
a magas gaztól,
Hol a nyakszalagos fajdok körben megülnek a földön,
kinyújtott
fejekkel,
Hol halottaskocsik térnek be a temető ívelt kapuin,
Hol téli farkasok üvöltenek hó sivatagok és jégcsapos fák
között,
Hol a sárgakoronájú kócsag jön a mocsár szélére éjjelente
és kis
rákokat eszik,
Hol az úszók és búvárok lubickolása hűti le a meleg delet,
Hol a tücsök próbálja ki kromatikus sípját a fal fölött
a kókuszdiófán,
A földek citrom- és ugorkafáin át, melyeknek levelei
ezüst eresek,
A sónyala tón vagy narancs lugason át, tobozos fenyők alatt,
A tornatermen, a lefüggönyözött kocsmaszobán, az irodán és
nyilvános termen át;
Kedvemet lelem a bennszülöttben és az idegenben, kedvemet
az újban és régiben,
Az egyszerű nőben éppúgy, mint a csinosban,
Kedvemet a quakernőben, amint leveszi kalapját és
dallamosan beszél,
Kedvemet a fehérre meszelt templom kardalában,
Kedvemet a verejtékező metodista prédikátor komoly
szavaiban,
mélyen meghat a szabadban tartott ima,
A Brodway-n egész délelőtt a kirakatokat nézem, odalapítva
orromat a vastag üveglaphoz,
Még aznap délután fellegek felé fordított arccal járok,
vagy lenézek
a síkra és a partra,
Jobb és balkarom két barát derekán és én középütt;
A csendes és sötétarcú erdészfiúval térek haza
(napszálltakor
mögöttem lovagol),
Távol a telepítvényektől vizsgálgatom az állati lábak, vagy
mokaszinok nyomait,
A kórházi ágynál limonádét nyújtok egy lázas betegnek,
Mikor minden csendes, egy felravatalozott hullánál állok,
gyertyával
szemlélődve;
Minden kikötőbe elutazom üzlet és kaland után,
Loholok a modern tömeggel éppoly mohón és ingadozón, mint
akárki,
Heves vagyok avval, akit gyűlölök, tébolyomban kész vagyok
megkéselni,
Éjfélkor magányosan állok kertemben, gondolataim sokáig
messze
távoznak tőlem,
Judea vén dombjait járják, oldalamon a kedves szép Istennel,
Sietek téren, sietek égen és csillagokon keresztül,
Sietek a hét bolygón és a széles gyűrűn és a nyolcvanezer
mérföldes átmérőn át,
Futok csóvás meteorokkal, tűzgömböket hányok a többivel
együtt,
Viszem a növő gyermeket, mely saját teli anyját hordja
hasában,
Viharzom, élvezek, tervezgetek, szeretek, óvok,
Behúzódom és megtelek, eltűnök és megjelenek,
Éjjel-nappal ilyen utakon lépdelek.

Meglátogatom a szférák gyümölcsöseit és megnézem termésüket,
És megnézem az érett és a még zöld kvintilliókat.
Megröpülöm a folyékony és mindent elnyelő lélek röptét,
Pályám a mérőón mélysége alatt van.

Anyagihoz és anyagtalanhoz hozzáférkőzöm,
Nem zár ki engem őr, nem gátol törvény.

Csak kis időre vet horgonyt hajóm,
Hírnökeim folyton cirkálnak, vagy visszatérőben hírt hoznak.

Sarki szőrmékre vadászom és fókákra, mélységeken ugrom át
szöges botommal, törékeny kék táblákba.

Felmászom az árbocra,
Késő éjjel ütöm fel tanyám az árbockosárban,
A sarktengeren vitorlázunk, bőséges a fény,
A tiszta atmoszférán át csodálatos szépség ötlik elém,
A roppant jégtömbök hátrahagynak s én hátrahagyom őket,
a színtér mindenfelé belátható,
A fehérormú hegyek feltűnnek a távolban, feléjük dobom
képzeletem,
Valami nagy csatatérhez közeledünk, a harcban nemsokára
részünk
lesz nekünk is,
Átlépjük a kolosszális tábor őrsét, lábujjhegyen megyünk és
óvatosan,
Vagy az elővárosokon át egy óriási és elpusztult városba
jutunk,
A tömbök és ledőlt építmények a föld minden élő városánál
többet
érnek.

Szabad harcos vagyok, a betörő ellenség tábortüzeinél
virrasztok,
Ágyából kidobom a vőlegényt és magam maradok az aránál,
Éjhosszat szorítom combomhoz és ajkamhoz.

Hangom a nő hangja, a sikoly a lépcső korlátjánál,
Férjem testét hozzák csepegve és megfulladva.
Én értem a hősök nagy szívét,
A jelen és minden idők bátorságát,
Hogyan látta a kapitány gőzhajó nyüzsgő és kormányavesztett
roncsát, amint a Halál hajszolta fel és le a viharban,
Hogyan állt oda keményen és tapodtat sem engedett és éjjel-
nappal
híven virrasztott,
És nagy betűkkel ráírta a deszkára: Csak bátorság, mi nem
hagyunk
el titeket;
Hogyan követte őket és hajózott velük három napig és nem
tágított,
Hogyan mentette meg végre a hányódó népséget,
Hogyan néztek a lefogyott petyhüdtruhájú nők, mikor
csolnakon
kihozták őket készen álló sírjuk széléről,
Hogyan néztek a hallgatag, öregképű gyermekek és a
feltámogatott
betegek és az éles ajkú borotválatlan férfiak,
Mindezt beszürcsölöm, ínyemre van, szeretem, enyém lesz,
Én vagyok az illető, én szenvedtem, én voltam ott.

A mártírok megvetése és nyugalma,
Az öreganyó, akit boszorkányságért elítéltek és rőzsén
elégetnek,
míg gyermekei ott bámészkodnak,
A hajszolt rabszolga, aki kimerül a futásban, a sövényre
dől, lihegve,
verejtékben ázva,
A csípések, melyek tű módjára szúrják lábait és nyakát, a
gyilkos
sörét és a golyók,
Mindezt érzem, mindez vagyok.

Én vagyok a hajszolt rabszolga, én vonaglom a kutyák
harapása alatt,
Pokol és kétségbeesés rajtam, a lövészek egyre puffogtatnak,
Megmarkolom a kerítés rácsát, alvadt vérem hull, bőröm
verejtékétől hígan.
Lehullok a dudvára és a kövekre,
A lovasok megsarkantyúzzák makrancos lovaikat, utolérnek,
Gúnyt röhögnek szédült fülembe és ostornyéllel vadul
fejemre
csapnak.
Egyik álruhám a szenvedés,
Nem kérdezem a sebesültet, mit érez, magam leszek a
sebesült,
Sebeim megüszkösödnek, míg botomra támaszkodva nézelődöm.

Én vagyok a szétroncsolt tűzoltó, akinek mellcsontja eltört,
Omló falak törmelékeik közé temettek,
Hőt és füstöt leheltem be, hallottam bajtársaim sikoltó
kiáltásait,
Hallottam csákányaik és lapátjaik távoli pengését,
Eltakarították a gerendákat, gyöngéden előhúztak.

Az éji levegőn fekszem vörös ingemben, az átható csend én
értem
van,
Végül is fájdalom nélkül fekszem, elcsigázottan, de nem
boldogtalanul,
Fehérek és szépek az arcok köröttem, a fejekről lekerült a
tűzálló
sisak,
A térdelő tömeg eltűnik fáklyái fényével.

Távollévők és holtak feltámadnak,
Óralapoknak látszanak vagy mint mutatóim mozognak, magam
vagyok
az óra.

Öreg tüzér vagyok, erődöm bombázását mesélem,
Ott vagyok ismét.

Újra az elnyújtott dobpergés,
Újra a támadók ágyúja, mozsarai,
Újra hallgatózó fülembe döng a másik ágyú válasza.

Részt veszek, látom és hallom az egészet,
A kiáltásokat, szitkokat, üvöltést, a telitalálat fölötti
örömet,
A betegszállító szekeret, mely lassan halad el vörös
csöppeket ejtve
maga mögött,
A munkásokat, kik a romokat kutatják, néhány
elengedhetetlen
javítást végeznek,
A gránáthullást a beszakadt tetőn keresztül, a
legyezőformájú
robbanást,
Tagok zizzenését, fejeket, követ, fát, vasat fenn a
levegőben.

Újra hörög haldokló tábornokom szája, dühösen lóbálja kezét,
Az alvadt vércsomón át lihegi: Ne engem nézzetek -
nézzétek -
a sáncot!

34

Most elmondom, mit tudtam meg Texasban, mikor még egész
fiatal valék,
(Nem Alamo elestét mondom el,
Hírmondó nem maradt, hogy elmondja Alamo elestét,
Hisz a százötven néma Alamóban,)
Elmondom regém, hogyan öltek meg négyszáztizenkét ifjú
embert
hidegvérűen.

Mikor visszavonultak, megtizedelt négyszögalakban álltak
fel, s
málhájukból csináltak mellvédet,
S a bekerítő ellenségnek kilencszáz életet fizettek ők,
kilencszer
többet, mint amennyit ők vesztettek el,
Ezredesük megsebesült, a lőszer elfogyott -
Meg nem alázó fegyverletételt kértek, kaptak is írást,
pecséteset,
puskájuk lerakták és mint foglyok vonultak el.

A rohamcsapatok virága volt mind,
Páratlan lovon, karabéllyal, dalban, vacsoránál,
szerelemben,
Garázda, óriás, szép, jó, büszke és gyöngéd,
Szakállas, napégette, könnyű vadászruhába öltözött -
Egy se volt harmincnál öregebb.

A második vasárnapon sorba állították és leölték őket, szép
volt
a koranyár,
Ötkor kezdték és nyolckor már készen volt a munka.

Egy sem hajtott térdet a parancsra,
Volt aki őrült s céltalan futásba tört, mások egyenesen
álltak, mint
a cövek,
Volt aki azonnal leesett, a golyó halántékon vagy szíven
találta,
együtt feküdtek élők és halottak;
Látták a sorra jövők, hogy fetrengenek sorban a torzak, a
csonkák,
Néhány fél-halott megpróbált elmászni,
De szurony vágott beléjük, vagy lecsapott a puskák tusa
rájuk;
Egy fiú, tizenhét éves se volt, gyilkosára ugrott: így még
ketten
odajöttek,
Mind a három tépetten állt, rájuk ömlött a fiú vére.

Tizenegykor kezdték a hullákat elégetni:
Ez volt a rege, hogyan öltek meg négyszáztizenkét ifjú
embert.

35

Akartok-e hallani egy régi tengeri harcról?
Akarjátok-e tudni, ki győzött a hold- és a csillagfénynél?
Csitt, perdül a rokka: nagyanyám apja, a matróz, mondta el
nékem.

Ellenünk nem volt gyáva legény a hajóján (kezdte meséjét),
Volt neki mersze, kemény, jó angol-féle, azóta sem láttam
derekabbat, nincs is ilyen még egy;
Öreg estére járt amikor jött szörnyű pásztázó tűzzel.

Melléje húztunk, a kötelek összeakadtak, összeértek az
ágyúk,
Kapitányunk gyors keze, akár a korbács, csapdos.

Tizennyolc fontos lövedéket kaptunk a vízfelszín alatt,
Az alsó fedélzetre becsapott két nagy golyó már az első
tüzeléskor
és gyilkolva körül, robbant fejünk fölött fel a magasba.
Küzdelem napnyugtával, küzdelem sötétben,
Tíz óra van, fenn a telihold, egyre nőnek a lékek, "öt
lábnyi a víz!"
szól a jelentés,
A fegyvermester a rabokat a hombárból kiereszti, lesz ami
lesz.

Nem szabad a raktárba se menni - megtiltják az őrök,
Annyi az új arc, nem tudják, ki a mi emberünk.

A vezérhajónk tüzet fogott már,
Azok ott kérdik, megadjuk-e magunk kegyelemre,
Bevonjuk-e zászlónk, vége a harcnak?

Már boldogan nevetek, hallom kis kapitányunk hangját:
"Nem vonjuk be!" - kiáltja okos nyugalommal - "most kezdjük
a javát csak!"

Már csak három ágyú ép,
Az elsőt maga a kapitány fordítja a ellenség főárbocára,
A másik kettő jó kartácsokkal söpri a puskásokat
fedélzetükről.

Csak az árbockosarakból segítik kis tüzérségünk, a
főárbocosok
dolgoznak ám remekül,
Bátran állják végig a harcot.

Nincs egy pillanat se megállni,
A szivattyúk nem bírnak a lékkel, a láng a lőportár fele
nyaldos.

Az egyik pumpát kilőtték, azt hisszük süllyedünk is már.

Derülten áll a kis kapitány,
Nem siet, hangja nem halk, nem is harsog,
Szeme jobban ragyog, mint a hadilámpás.

Tizenegy tájban megadják magukat, süt a hold.

36

Csöndesen nyugszik, ránk borul az éjfél,
Két nagy hajóroncs mozdulatlan a sötétség mellén,
A mienk tönkre van, lassan süllyed, készülünk átkelni a
megvert
hajóra,
A kapitány parancsokat oszt hidegen a tatról, lepedő-fehér
az arca,
Közelében holtan fekszik a fiú - a kabinban szolgált fel -
Amott egy vén bajtárs, hosszú ősz hajjal, göndör szakálla
gondosan
fésült.
A lángok - mindhiába - lobbannak lenn és fönn a magasban,
A megmenekült tiszteknek rekedten karcol a hangja,
Alaktalan hulla-halmok, magányos tetemek, húscafatok az
árbocon
és a vitorlafákon
Kötélhasíték, lógó vászondarabok, aprókat lök a puha hullám,
Sötétlenek a szenvtelen ágyúk, szemétdomb lőpordobozokból,
bűz,
Magasan, fenn egy-két nagy csillag halkan és gyászosan
világol,
A tengeri szellő fúj egy csöppet, a partról szittyós rétek
fű-szaga jön,
utolsó szavak szólnak az otthoniakhoz,
A sebésznek szisszen a kése, fűrésze harap,
Zihálás, kottyanások, loccsan az ömlő vér, rövid, éles
sikolyok,
valaki nyög, hosszan, elhalóan -
Így van ez, így, s meg nem változtathatod.

37

Hé, ti hétalvók! Ti őrök! Fegyverbe hát!
Nyüzsögnek ott az ajtó mögött! Egy démon költözött belém!
Én vagyok minden bűn és szenvedés;
De lásd: börtönöm olyan, mint másoké,
És szüntelen gyötör bús, tompa fájdalom.

Miattam őrködik a porkoláb, rándul vállán karabélya,
Engem engednek ki reggel, s rám csukódik a zár éjszaka.
Nincs bilincsbevert lázadó - én vagyok hozzá bilincsbe
kötve, és
mellette is én bandukolok,
(De nem a víg, én a hallgatag vagyok, megremegő számon az
izzadság kicsap).

Ha egy suttyót, mert csórt, előállítanak, én is ott vagyok,
pörbefognak és elítélnek engem.

Ha egy kolerás az utolsókat hörgi, én is hörgök ott,
Arcom hamuszínű, inam bütyökbe torzul, s rémülten húzódnak
el
tőlem az emberek.

A kéregetők is én vagyok, és én meg, bennük - ők,
Kalappal kezemben űlök szégyenemmel és koldulok.

38

Elég! elég! elég!
Valami téboly ez. Vissza hát!
Időt adjatok megbilincselt fejemnek, álmot, levegőt,
szunnyadást,
Hisz rádöbbennek: hív a régi vétek.

Hogy elfeledném, mint bántottak engem és hogy kiáltoztak
felém!
Hogy elfeledném már a csorgó könnyeket, meg a bunkók,
a pőrölyök csapásait!
Hogy idegen szemmel nézhetném keresztrefeszítésemet s amint
fejemre teszik a véres koronát!

Emlékszem már,
Újból enyém a hosszú pillanat,
Szaporodnak a sziklasír foglyai, és minden sírban
gyülekeznek,
Feltámadnak a holtak, írt kapnak a tátongó sebek is, a
kötelékek
rólam lehullnak.
Velem nyomulnak előre, enyém az isteni hatalom, velem jön
a végtelen köznapi processzió,
A tenger partjára megyünk és a belső földekre is,
átnyomulunk
a határokon,
Sebes parancsaink eljutnak a föld sarkaiba,
S évezredek növeszték kalapjainkon a virágokat.

Tündér-manók! Hozsánna néktek! Jöjjetek elő!
Kérdezzetek csak tovább, magyarázzatok.

39

Ki ez a nyájas és fesztelen vadember?
Civilizációra vár, vagy már túl van rajta és ura?

Valami délnyugati, akit a szabadban neveltek fel? Kanadai?
Mississippi állam a hazája? Vagy Iowa, Oregon, Kalifornia?
A hegyek? a préri, a vadon? vagy tengeri matróz?

Ahová csak megy, férfiak és nők befogadják és kívánják,
Kívánják, vajha szeretné, megérintené őket, beszélne
hozzájuk,
megállapodnék náluk.

Viselkedése szabad, mint a hópehelyé, szava egyszerű, mint
a fű,
fésületlen fej, nevetés és naivság,
Lassúlépésű lábak, köznapi vonások, köznapi szokások és
kijelentések
Új alakban áradnak ki ujjai hegyéről,
Teste vagy lehelete illatával szállnak, szeme fényéből
lövellnek
elő.

40

Pöffeszkedő napfény, tűnj el, engem ne fürössz!
Te csak a fölületeket világítod, az én erőm mélységekbe is
hatol.

Földgolyó! Mit kereskedel kezeim körül,
Ha-ha! vén bóbitás, mit akarsz?

Férfi és nő, elmondhatnám, hogy szeretlek titeket - de nem
tudok
szólani,
Elmondhatnám, bennem mi van, s mi bennetek - de nem tudok
szólani,
Elmondhatnám esengéseim, s hogy lüktet éjjelem és nappalom.

Vigyázzatok! mert én nem prédikálok, s nem vagyok afféle
picurka jótevő,
Ha adok, én magamat adom.

És ti, roggyant-térdű totyakosok,
Nyissátok ki bekötött állkapcsaitokat, hadd fúhassam
bennetek
a mersz parazsait.

Feszítsétek meg tenyereitek, emeljétek fel a lappantyút
zsebetek
fölött,
Engem nem lehet megtagadni, én a kényszer vagyok, enyém
a bőség, s a dús készletek is,
S szétszórom nektek mind, ami enyém.

Nem kérdem, kik vagytok, mert nem törődöm vele,
Hisz semmit sem tehettek, semmire se mehettek, csak azzá,
mit én
akarok.

Ráhajolok a gyapotföldek munkására, s az illemhelyek
tisztítójára is,

S testvéri csókkal illetem jobb orcájukat,
És lelkem mélyén megesküszöm, soha meg nem tagadlak titeket.

S a termékeny asszonyokkal erősebb, fürgébb csecsemőket
nemzek,
(Hisz ma dölyfösebb republikák anyagát bocsátom ki én.)

Elsietek szaporán a haldoklókhoz, megforgatom az ajtó
gombját,
Lehajtom a takarót az ágy végébe szépen,
A pap meg az orvos csak hadd menjen haza.

Megragadom a hanyatló embert, s fölemelem törhetetlen
akaratommal,
Ó, te nyomorult, itt a nyakam,
Nem süllyedsz el te, nem, istenemre! csak támaszkodj jól
rám,
Óriássá növesztlek leheletemmel, ekképp gyámolítalak,
S a ház minden zugát megtöltöm seregeimmel,
Kik szeretnek engem, kik dacolnak a sírral.

Ó, álom - én és ők virrasztunk éjszaka,
Sem kór sem kétely kezet emelni rátok nem merészel,
Átölellek benneteket, s immár az enyém vagytok,
S ha azon a reggel föltámadtok, majd látni fogjátok: szavam
igaz volt.

41

Én segítem a hátukon fekvő betegeket, amikor zihálnak,
S az erős, délceg embereket is én segítem, hisz ez még
jobban
kell nekik.

Hallottam én, a világról miket beszéltek,
Hallom, hallom sok ezer, sok ezer éve már;
Hát így-úgy megteszi - de minden ez?

Jövök én, ki óriásira nagyítok és alkalmazok,
Lepipálom a vén alkuszokat már az elején,
Pontosan mérem le én Jehova arányait,
Kinyomtatom Kronost, fiát Zeust, s Herkulest, unokáját,
S megvásárolom Osiris, Isis, Belus, Brahma, Buddha képeit,
És táskámba csúsztatom Manitot könnyedén, Allahot a
Levélen, s
a keresztre feszítés vésetét,
Odinnal együtt, meg förtelmes pofájú Mexitlivel, és nem
marad ki
egy bálvány, egy képmás sem,
Annyit adok, amennyit érnek, egy centtel se többet,
Elismerem: éltek ők és elvégezték a dolgukat,
(Kukacokat szültek ők a tollatlan madaraknak; nékik most
szárnyra kelni, röpülni kell és énekelnek is maguknak,)
Elfogadom e durva istenrajz-vázlatokat és kiteljesítem őket
magamban
S szétosztom őket minden nőnek férfinak, kivel találkozom,
Sokat, még többet látok a házát építő farmerben én,
S több jogot adok neki, mert felgyűrt ingujjban forgatja a
vésőt s
a fakalapácsot,
És nem bánom a csodás megnyilatkozásokat mivel nekem egy
füstgomoly, egy szőrszál kézhátamon is oly különös, mint
bármely
megnyilatkozás,
S a tűzoltó-legények meg a horgos kötélhágcsók sem
kevesebbek
nekem, mint az ősi háborúk istenei,
Íme, hangjuk átzeng a romlás dörején,
Izmos lábuk biztosan lép a kormos deszkaléceken; fehér
homlokuk
épen, sértetlenül bukkan elő a lángözönből -
A szerelő felesége, babával melle bimbaján, jár közbe
minden
születőért,
Három sarló egy sorban zúg aratáskor, három pirospozsgás
angyal
kezében - ingük kibuggyan csipejüknél,
Egy veres hajú foghíjas kocsma-lovász megváltja a múlt s a
jövendő
bűneit,
Hisz eladja mindenét, gyalog vándorol, hogy az ügyvédnek
fizessen
öccséért, s mellette ül, mikor hamisításért elítélik;
S mit elhintettek a nagy magvetéskor, a négyszögölnyimet,
ez
a négyszögöl akkor meg nem tellett,
S nem imádta eléggé a bika és a poloska;
Bámulatra méltó szennyet és trágyát álmodtak már,
Nincs itt semmi természetfölötti, én kivárom az időt, míg
a legfőbbek közé kerülök,
Jön már a nap, mikor annyi jót teszek, mint a legjobbak
eddig, és
leszek páratlanul csodálatos;
Hej, rongy életemre! már teremtő vagyok,
S csak néha-néha árnyékok lesi méhébe rejtezem.

42

Egy hang a tömeg közepéből,
Az én hangom, öblös, szárnyaló, végleges.

Jöjjetek, gyermekeim,
Jöjjetek, lányok és fiúk, s ti asszonyok, családtagok,
barátaim,
A művész most útjára bocsátja idegét, s a prelúdiumot már
a fúvósok zendítik.

Könnyedén írt, lágy ujjal rezdített húr-hangok - érzem
pendüléstek
a csúcs és a vég felé.

Fejemet körbe ringatom,
Búg a zene, de nem az orgonában,
Körülöttem emberek vannak, de nem az én házamból valók.

Ó, vájatlan kemény talaj,
Ó, ivók és étkezők, le- és föltűnő nap, ó, levegő és a
szüntelen
áradat,
Én és szomszédaim! Erőt adók, gonosz-valódiak,
Ó, régi kétely, fel nem fogható, tövises ujj, szomjúság és
vágyak
lehelete.

A garázda csak pfujol, pfujol míg meg nem leljük a
dörzsölt fickót,
míg előrángatjuk őt,
Ó, szerelem, ó, élet, könnyes zokogás,
Ó, áll-kötés, ó, halál állványzata.

Itt-ott ballag valaki, szemén garasokkal,
Ki pedig, hogy tömje mohó hasát, jóízűen kanalaz
képzeletével,
Ki jegyeket szerez, vesz-elad de sose kerül lakomába;
Hányan csépelnek, szántanak, ömlik verítékük; és a bérük:
pelyva,
Egy-két tunya heréé itt minden, - ők pedig búzát követelnek.

Ez itt a város, s én egy polgára vagyok,
Az ő dolguk az enyém is: háborúk, politika, piac, újságok,
iskolák,
A polgármester, városatyák, bankok, vámok, gőzösök, gyárak,
részvények, üzletek, ingó és ingatlan vagyon.

A sok kis galléros törpe zsakettben hemzseg,
Tudom, kik ők, (nem férgek, nem is bolhák)
S vállalom őket, másaimat, s közülük a leggyengébb,
a legsekélyebb is halhatatlan velem,
Amit én mondok és teszek, az várja őket is,
S közös minden vergődő gondolatunk.

Én jól ismerem saját önzésemet,
Habzsolásom útjait, kisebb dolgokról nem írhatok,
Bárki légy, egyenlő vagy velem, s elragadlak én.

Dalom nem szokványos beszéd,
A kérdést kell megragadni most; távolba ugrani és mégis
szem közelbe hozni;
Itt e nyomtatott és bekötött könyv - de a nyomdász meg a
kifutója?
Jól sikerültek a fotók - de barátod s karodba zárt biztos
feleséged?
Fekete páncél a hajóknak vértje, tornyaiban szörnyű nagy
ágyúk -
de hol a kapitány meg a gépész mersze?
A házakban bútorok, s terített asztal - de hogy tekint az
úr meg
az úrnő?
Ott fenn van az ég - de nálad, vagy a szomszédnál vagy a
túlsó
oldalon szembe'?
Szentek s bölcsek a történelemben - de te, te magad?
Szentbeszédek, hitek, teológiák - de az ismeretlen emberi
agy,
S mi az ész? a szeretet? s mi az élet?

43

Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s
minden hit
az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt,
s a napot
köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s
pálcákkal
hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura
tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint
zordul
rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat
hiszem
én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a
késről,
a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom
bizonyosan:
isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a
templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként
várom
mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kívül van földön
és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.

Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális;
egyikhez
odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.

Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen
gyötrelem
tengerét.

Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véres uszonyú Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is
mindünket,
ugyanúgy.

Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.

Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez
senkinek el nem kerülhető.

Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifjú nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s
többé nem
látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint
a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve
ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi
lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.

44

Ideje fölfedni magam - ki ki álljon fel.

Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?

Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.

A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és
sokféleséget.

Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.

Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem,
testvérem,
nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)

Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők
magamban foglalója.

Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb
nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok

Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is
itt
voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.

Soká fogtak át szorosan - soká, soká.

Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.

Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem
lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.

Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.

Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk
pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.

Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és
gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.

45

Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!

Szeretőim megfolytanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül,
éjjelente
meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és
csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják
nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen
enyém.

Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok
kimondhatatlan bája!

Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is
kinyilvánítja,
ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.

Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messze ömlő
világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni
tudok,
csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.

Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők
közül
a legnagyobbak is csak parányok.

Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt
vagy fölött
van, még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit
sem
jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.

Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi
köbmérföld, nem
veszélyezteti az arasz távolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.

Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.

Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek
közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.

46

Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem
mértek
és meg nem fognak mérni.

Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett
bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a
tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.

Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.

Nincsen messze, lábad ügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,

Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és
nosza
előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.

Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet
csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.

Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a
nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen
világokat és minden bennünk lévőnek gyönyörét és tudását,
teltek
és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy
elhagyjuk és túlnan folytassuk.

Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.

Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban,
megcsókollak
búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.

Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának
káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba
kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints
oda
hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.

47

Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az
enyémnek
szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja
legyűrni mesterét.

A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán
lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből
erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles
penge
vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy
bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös
szájnál
többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.

Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni
tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.

Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az
időt, míg
egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved
vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)

Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált
házon
belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön
velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása
kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.

Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is
egész
napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom
csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és
matrózokkal
járok, és szeretem őket.

Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem
hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki
ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik
takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és
elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.

48

Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolc mérföldet,
halottas
leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld
legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni
annyi,
mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú
ne
válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem
kerekének
agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és
nyugodtan
állani millió világegyetem előtt.

És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi
Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem
érdekel Isten és a halál.)

Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem
értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és
minden
másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli
arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és
mindegyiken rajta
az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová
megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.

49

Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem
hiába
akartok rémíteni.

A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és
megmenekülést.

Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem
nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál
eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).

Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbre vitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?

A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az
üszkös
törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.

Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak
visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba
torkollok.

50

Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom,
bennem van.

Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.

Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.

Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.

Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok
testvéreimért és nővéreimért.

Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem káosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök
élet
- boldogság az.

51

A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem
őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét
megtöltsem.

Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy
pillanattal
maradok tovább.)

Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)

Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.

Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen
estebédjével?
Ki akar velem járni?

Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is
késtél?

52

A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol,
felpanaszolja
fecsegésem és őgyelgésem.

Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan
vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.

A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat
az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.

Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény
napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban
hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből,
melyet
szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.

Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.

Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.

Szép asszonyok

Asszonyok ülnek vagy mennek - egyikőjük
öreg, másikuk fiatal,
szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!

fordító: Kosztolányi Dezső