Hosszú utat kellett megtennie az amerikai fiúnak, amíg a világirodalom egyik legnagyobb költőjévé emelkedett. Az amerikai irodalomtörténetekben közkeletű igazság, hogy a két legnagyobb egész világra ható amerikai költő Edgar Poe és Walt Whitman. Az első a legszigorúbb, fegyelmezett csengő-bongó formaversek klasszikusa, az utóbbi a formaverseknek hadat üzenő új stílusé.

Úgy kezdődött, hogy munkáscsaládban született. Apja ácsmester és sok mindenhez értő ezermester. A fiú korai éveiben már mellette dolgozott, tőle tanulta az iparok lehetőségeit, és mellette lett elragadtatott bámulója a gépeknek. Kevés iskolát járt, hamar kellett segédkeznie a tetőfedő munkáknál. De már a kisiskolában is nemcsak jó tanuló volt, de rendkívül szép írást alakított ki, és az egyszeregyet is hamar megtanulta. Ezek mellett rákapott a nagyobb falvak és a külvárosok közkönyvtáraira. Nem csupán verseket és regényeket olvasott, hanem jogi és államtudományi szakkönyveket is. Az amerikai szabadságharc nagy elmélkedő vezetőinek, Jeffersonnak és Franklinnak a könyveit hamar megismerte. Ezek demokratikus elvei oltották belé a komolyan vett demokrácia eszméit. Ezért már elég fiatalon felháborította a gazdagok és szegények ijesztő különbsége, a néger rabszolgák emberi színvonal alatti élete, a közigazgatási és rendőri szervek önkényeskedése. Felismerte — nem utolsósorban a segédeknél és inasgyerekeknél — a meghökkentő műveletlenséget. Átmenet nélkül hátat fordított az iparosmesterségnek, és elment néptanítónak. Az ő műveltsége sem volt különösen nagy a kezdeteknél, de írni-olvasni és számolni már képes volt megtanítani a gyermekeket. És rövid évek alatt olvasással és gyakorlattal kitűnő pedagógus szakemberré művelte magát. Előbb pedagógiai kérdésekről írt különböző újságokba cikkeket. Amikor rájött, hogy a tanítás itt-ott hatósági intézkedésekbe ütközik, a kultúrpolitika kérdéseiről kezdett elmélkedni. Csakhamar feltűnt eredeti gondolataival és világos stílusával előbb a szerkesztőknek, majd az olvasóknak is. Még jó ideig nem gondolt arra, hogy verseket írjon. Egy-egy vezércikkének vagy harcos vitacikkének mondatait sok olvasó máris versnek érezte. Ezek közt volt Emerson, a kor leghíresebb amerikai filozófusa. Évek múltán, amikor a már költő Whitman szabad versei felháborították a kritikusokat, Emerson volt az első, aki igen nagy tudományos tekintélyével védelmébe vette. Tulajdonképpen az európai műveltebb olvasók számára is Emerson népszerűsítette először Whitman verseit és stílusát. Az 1850-es években jelentek meg az első, már általa is verseknek mondott szövegek. Nem volt könnyű a közlésük, jó néhány újság, amelyeknek szerkesztői örömmel fogadták pedagógiai vagy politikai cikkeit, fejcsóválva elutasították az olyan szövegeket, amelyeket a költő verseknek mondott, holott ok prózának olvasták. Az is értetlenséget szült, hogy gondolattársításai váratlanok voltak. Nem egy hamarosan megjelenő avantgárd stílusirány vélte úgy, hogy ő volt a kezdeményező. Előbb az olasz futurizmus, majd a német expresszionizmus, végül a francia szürrealizmus elmélkedői hirdették, hogy váratlan új stílusuk őselődje az amerikai Walt Whitman.   

Mire első kötete, a Fűszálak 1857-ben megjelent, már sokan lelkesedtek érte és még többen háborogtak ellene. De a híveknek és az ellenfeleknek tudomásul kellett venniük, hogy itt van Walt Whitman, valódi költő, van saját stílusa és témavilága. Stílusának lényege a tényeket gyors mozgásban látni kényszerítő fogalom- és képzettársítás. Felismerte az egyenlőség és szabadság elválaszthatatlan egységét, vagyis hogy liberalizmus nélkül nincs demokrácia. Természetesen ez is felháborította azokat, akik féltek a gondolat és a szó szabadságától. A legnagyobb szembefordulást azonban az keltette, ahogy a szerelemről beszélt. Szabadságot követelt az egészséges vágyaknak is. A nők számára hirdette a férfiakkal egyenlő rangú szabadság igényét. Helyesnek és emberhez méltónak vallotta a szabad szerelmet. Az évtized végére azonban az irodalmi élet kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a költő az emberi jogok legkövetkezetesebb képviselője. Ez pedig a következő évtizedben harcba hívta a költőt is. A hatvanas években ugyanis kiéleződött az ellentét a rabszolgatartó déli földbirtokosok és a bérmunkát igénylő északi gyárosok és nagy kereskedők közt. 1864-ben ki is tört a nagy polgárháború, amely fegyverrel állította szembe az Egyesült Államok északi és déli államait. Itt a fő kérdés az volt, hogy lehet-e, szabad-e, tudomásul vehető-e, hogy még mindig van rabszolgaság. A felszabadulást és felszabadítást hirdető észak élén a következetes demokrácia világtörténelmi hőse, Abraham Lincoln állt. Whitman úgy érezte, hogy Lincoln seregének szolgálatába kell állnia. De közeledett már ötvenedik évéhez, a sorozóbizottságok udvariasan elutasították, mint túlkorost. Mégis megtalálta a megoldást: jelentkezett szanitécnek, azaz egészségügyi katonának. Kitanulta egy gyors tanfolyamon az elsősegély, a betegápolás tudnivalóit. Természetesen ezeket is könnyen tanulta meg. Közel négy évig dolgozott katonakórházakban és az ütközetek közelében. A már nagy költőnek ismert, sőt elismert férfit betegápoló tevékenységéért tüntették ki többször is. A háború végén a rabszolga-felszabadítók győzelme után túl volt már az ötvenedik életévén. Akármi volt róla a vélemény, tekintélyes publicista és kénytelen-kelletlen elismert jelentékeny költő volt. Időről időre kis füzetekben jelentek meg újabb költeményei. Amikor ezek összegyűltek, valamennyit beolvasztotta a Fűszálak újabb és újabb kiadásaiba.