|
Katona fiamnak!
Én magzatom, szép katona fiam,
Szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed
Vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítanak önnön véreidre:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi a munkás szolgahadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad.
Most megmérjük irdatlan nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek;
A termőföld lesz a mi lázadásunk:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
Fiam, ez öreg reszkető sorokban1
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem órát, napot éjet,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
Hús a húsomból, vér az én véremből,
Hogy emelhetnél te rám kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az Élet.
Fiam, te döntöd el most a sorunk,
A te felzúdult bús rabszolgavéred;
Bontson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint felkorbácsolt zúgó tengerár:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap,
Ha úrrá lesz a tenger akarása;
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázit gyújt, vérbe borít:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
Mintha örökig élnél...
Úgy tégy, mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszűnsz létezni,
nem leszel!
Mintha sose lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!
Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz!
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre...
minden megérik, teljesül
a földön és a föld körül...
Ember és világegyetem
egy véghetetlen értelem...
Mondom magamnak vigaszul,
mert égek olthatatlanul...
s ha kérded tőlem:
mi a végcél?!
Folytasd, mintha örökig élnél!
Úgy
megnőttél, szinte félek
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.
ÁLMODNI PUSZTA FÖLDÖN
Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még.
Gondold csak el, vakok is élnek itt,
örülj, hogy fényt isznak a szemeid
és nem vagy sánta, béna, rút beteg,
az arcodon nem nyílnak sebhelyek,
és nem cipelsz púpot a hátadon,
ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom
görnyedni ily nehéz teher alatt.
Süket sem vagy és hallasz hangokat,
azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,
és szólni tudsz, szavad zenéje zeng,
hisz nem vagy néma és az illatot
mély sóhajjal szívedre szívhatod,
nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,
akitől fut és messze menekül
mind, aki él, mert rothadást lehel,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!
Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás
tengertükör, oly parttalan ragyog,
beleférnek a nap, a csillagok,
a hold, a felhők s minden életek.
Füledben olykor csodás énekek
csengője csendül s ajkad is dalol
és néha egy szellemszárny fölkarol
s repül veled oly régiókba fel,
hogy isteni, nagy mámort érezel,
termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül
s szíved alatt az élet úgy feszül,
hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,
örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan
és pelyvaként a szél nem verhet el,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!
Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?
a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz
s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.
Meredek úton más a flórakép,
ahol te jársz s ha lábad feltörik
s vércsöppjeid a követ öntözik,
virág nő ott is, színes és remek,
minőt lapályok sosem termenek.
Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés
gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény.
Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?
Álmodni puszta földön is lehet
s aranyban fölmérni a kincsedet
nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.
Vakokra és a némákra tekints
s azokra, akik lelki koldusok
s szívedből, ha a jóság fölbugyog,
két kézzel adjál, annál több marad,
aminthogy nem homályosul a nap,
hevét hogy ontja, szórja pazarul,
tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.
Szegény öregasszony fohászkodik
Mindenem fáj, a vénség rágja testem,
hideget érzek, s szinte vak vagyok,
bőröm lötyög, akár az üres tömlő,
s kóválygó fejjel lassan baktatok.
Nem is tudom, mért kell ily hosszan élni,
mikor már minden szerszám elkopott,
ó, Istenem, kegyesen vedd magadhoz
ezt a szegény, elnyűtt, öreg lomot.
Éjjel nem alszom, egyre forgolódok,
semerre sem találom nyughelyem,
süket füleim zúgnak, sustorognak,
s a régi dolgok játszanak velem.
E fonnyadt test valaha hófehér volt,
s mellem, akár a birsalma: kemény,
ó, Istenem, bárcsak aludni tudnék,
öreg csontom sajog csak a fekhelyén.
Szájam fogatlan, száraz és besüppedt,
akár egy rég beomlott sírhalom.
Valamikor két gyöngysorral kacagtam,
és hangom csengett, mint a cimbalom.
Szerelmes voltam, engem is szerettek,
asszony lettem s lesírt a sok gyerek,
Teremtőm, jaj, kegyesen végy magadhoz,
elfáradtam, és már csak szenvedek.
Mint a kiszáradt kóró, mely rügyecskét
nem pattant többé, és csak tűzre jó,
úgy tengek itt, mellemből rég kiszikkadt
a bőséges, meleg életfolyó.
Gyümölcs nem érik már a holt faágon,
zörög, csörög, ha fú a téli szél,
akár ha régi csontváz éji órán,
kísértetes, halotti táncra kél.
Így látom, ha óvatlan pillanatban
tükörbe nézek és rádermedek
a szörnyű képre, mit arcomra írtak
csúfondáros, gonosz szellemkezek.
Nyoma sincs már annak, ki egyszer voltam,
mintha álarcot nyomtak volna rám,
ó, Istenem, sírjából ha kilépne,
nem ismerne meg édesanyám.
Jobb lenne már nékem is elpihenni,
aki öreg, csak nyűgnek ténfereg,
leffedt csoroszlya-vénségem utálják
a mostani cicomás némberek.
Talán a sorsot érzik, hogyha látnak,
bizony, mert minden dögrovásra jut,
de Istenem, előtted nincs különbség:
tárd föl nekem a mennyei kaput.
|
