Mikor derül a boldog nap reám,
Hogy újra látlak, édes öregem!
Hogy tűzhelyemnél s házi istenim közt
A bölcset, a barátot ölelem!
Siess! az élet könnyen megszakad,
Ha már folyt s tartott majd egy századig;
Ne hidd: hogy még lehet halasztanod
S szeszélyed a parkákkal játszhatik!

Tűznek s éltünknek, a költő szerint,
Eleje füst és vége hamv; - igen!
Az öreg keble hűl és hamvadoz ...
Önkínzást vett a tört remény- s hiten;
Irigy, önző, türelmetlen, fukar,
Kor s élet benne rossz bírót talál;
- A szövet selyme lassan lekopott
S nem látszik csak a vastag, durva szál.

Te, az aggság eszménye! fejeden
Idő s az ősz fürt szép királyi dísz;
Mérsék s erő, méltóság és kedély:
Megannyi drága kő, mit rajta bírsz;
Nincs gyengeség s kacérkodás vele,
Korod nem áll mellednek vérteül;
S melyet nem vársz, melynek szépen kitérsz:
A hódolat folyvást eléd kerül!

Szemed fénylő és homlokod sima,
Hangod tiszta s zöngelmes, mint az érc.
Eszméidben bátorság, frissesség,
Ítéleted mély és igaz, ha mérsz!
S minő cifrátlan, ódon, tiszta nyelv ...!
Mint a vasáért becses régi kard;
S minő képek ...! szó, eszme, színezés
Mind összeillő, mind egy célra tart.

Az én időmben ...kezded, és e hang
Csudásan hat reám, s általhelyez
Más kör-, lég- és világba hirtelen ...
Elmúlt idők nagy jelenésihez;
Nyílt ügy s ármány, nagyság és törpeség
Láttomra vívnak s győznek újólag,
- S melynek végét ama kor nem lelé:
Előttem a lefejtett gombolyag.

Csatán, törvényben, vendégség alatt
A régiek közt helyet foglalok,
És hallgatom, midőn fájdalmaik
S reményeik felől szólnak magok;
Jól látom a sorsot s a tévedést,
Az erkölcsöt, fogalmat, életet;
A férfi mit tőn a becsületért,
Mit ifjú és leány, ha szeretett.

És hordozol félelmes utakon,
Meredek szirt, zúgó örvény fölött;
S hogy szabadon ítéljek: elvered
Szem- s elmémről a sűrű ködöt.
Istápolod tántorgó lelkemet,
- Hit s tagadás között ha tétováz, -
Hogy fásultság, bűn, kór s álom között
Ott rejtezik a kelesztő kovász.

Beszédednek varázsa elragad ...
Mennyi igazság, nyugalom, kenet!
Ajkamon vész el az ellenvetés ...
Hol a bajnok, ki megvívjon veled?
Magam gyönyör közt általengedem
Lelkednek, amely fenten szállva jár,
Miképp, nem is lendítve szárnyait,
Magát a légre bízza a madár.

S ha könyveinket, - férfiak felől,
Kiket látál, tudál - átlapozod,
S olvasod a jól ösmért eseményt:
Elváltozik nyugodt pillantatod!
Majd szólsz, ítélsz, - s naggyá lész a kicsiny
S a bálványok a földön fekszenek ...
- Mesét tanultunk-e, melyet vakon
Írnak kibérelt, vagy kontár kezek?!

Jer! a divat-tan s bölcselet között,
S midőn nincs a közönynek szép, se rút:
Járjuk be ismét a szent helyeket,
Pendítsük meg az ösmert régi húrt! -
Míg a fontoskodó elmék szele
A porzó utakon végigsöpör:
Az órákat s időt bizalmasan
Veled tölthetni: tanulság s gyönyör!

Míg hívlak s várlak, szívem úgy dobog ...
Hogy itt lész: boldogít a gondolat;
De bús leszek megint, mert agg korod
Eszembe hozza elmúlásodat ...!
Mily veszteség leend, ha karjait
Kinyújtja a mulandóság feléd!
Neked örökké élned kellene:
Hogy írjad a világ történetét!