A népi-nemzeti irányzat egyik legjelentősebb képviselője; az MTA tagja (1858). Apja csizmadia volt, anyja lány korában cseléd. Apja szüleinél nevelkedett Igriciben (Borsod). Tanítója ismerte fel tehetségét. 1832 őszén került a sárospataki kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Időközben hosszabb-rövidebb ideig nemesi családoknál nevelősködött, hogy továbbtanulása költségeit előteremtse. 1844 – 1845-ben a Péchy fiúk nevelője Eperjesen. Ebben az időben ismerkedett meg Petőfivel. Hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé. Barátságukról néhány költeményük is tanúskodik. 1845. decembertől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott. Petőfi felvette az általa szervezett Tízek Társasága tagjai közé. Petőfivel való barátsága azonban 1848-ban megszakadt. Pesten jogot hallgatott, de nem akart prókátor lenni. Szülőföldjének egyik kis faluja, Beje meghívta papnak. Miskolcon letette a papi vizsgát és szeptember végén elfoglalta a bejei papságot.

Az irodalomban ekkor már neve volt. Népregék és mondák c. verseskötete (1846) jelentős sikert aratott. 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választotta. E társaság 1846. évi pályázatára írta Szuhay Mátyás c. népies hangú elbeszélő költeményét, amely Arany János Toldija mellett dicséretben részesült. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátjának (Vas Gereben és Arany János lapjának) munkatársa volt. Lelkesen szolgálta a forradalom és a szabadságharc ügyét. 1848 őszén a Gömör vármegyei nemzetőrökkel együtt vonult be, s mint tábori pap részt vett a schwechati ütközetben. 1849. április közepén Bejéről Kelemérre ment papnak. Májusban Soldos Emíliát, egy birtokos lányát vette feleségül. Ezután megszólalt költészetében a családi élet örömeinek és gondjainak sokféle változata: az édes otthon dicsérete, vegyülve a gyász sirámaival, minthogy egymás után (1850 és 1857) elvesztette két kisfiát (Fiam születésekor, Pünköst reggelén, Itthon vagyok.., Nyári estén, Ha.., Utolsó verseim). 

1851. szeptembertől haláláig Hanva község lelkipásztora. A szabadságharc bukása után eleinte nyíltan fejezte ki a nemzeti fájdalmat (A gólyához, Pusztán, Levél egy kibujdosott barátom után), de amikor A gólyához c. verse miatt a kassai haditörvényszék elé idézték és falujába internálták, kéziratait elkobozták, az önkény s a cenzúra nyomása arra késztette, hogy képes beszédben, allegóriákban, rejtett értelmű költeményekben szóljon nemzetéhez (A madár fiaihoz, Télben, Új Simeon, A sebzett szarvas, Ikarus stb.). Arany Jánoshoz élete végéig meleg barátság fűzte. Utolsó évei – félig már élő halottan – folytonos panaszok közt teltek; a halálra való készülődéssel és öngyilkossági tervekkel. Pár hónappal halála előtt az MTA nagydíjjal jutalmazta költői munkásságát.