A magyar zene

Hallod, hallod a hegedűt!
Oh, hogy sir, hogy kesereg!
Négy kis húrban ennyi bánat
Nem is tudom hogy fér meg!
Mint az erdő néma árnyán
A csalogány éneke;
Mint az édes anya sírján
Zokog árva gyermeke…

Hallod, hallod a hegedűt;
Oh figyelj húrjaira!
Hogy kel, hogy zúg végig rajtok
A Rákóczi vihara.
Benne vád és benne bánat,
Mely lesújt, meg fölemel.
Sir a múlton, - ám díjába
Nagy jövendőt követel!
Átka fölzúg…abba kardok
Csattogása elvegyül;
Csatazaj csörg…pedig csak egy
Kis nyirettyű hegedül.

Hallod, hallod a hegedűt!...
Most megint a néphez szól.
Milliók öröme, búja
Visszhangzik húrjaiból.
Most a csikós kurjantása
S vidám füttye hangzik fel,
A mikor a csárdás közben
Barna szép leányt ölel.
Majd az arató leányok
Ajkairól két játszi dal,
Föl-, fölzendül s időnként s
Távol messzeségbe hal.
Most a bús legény keserve,
Kit babája megcsala…
Ablak alatt, titkos éjben
Fel-felsíró furulya.
Majd a három százados bú
Ríkatja a húrokat,
Olyan érzőn, olyan fájva:
Hogy a húr is megszakad…

Hallod, hallod a hegedűt!
Buzdít, kacag, keserget…
Négy kis húrban annyi érzés
Nem is tudom hogy fér meg!...

(1849)

Iduna

Ne kapd föl nevét, kósza hír!
Adj néki nyugtot, néma sir!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Felejtsétek el, emberek!

Nem élt a végett: hogy nevét
A hír szellője hordja szét.
S ha dalolt: mint a csalogány,
Magának énekelt csupán.

Szelíd dalán, - mit tudta ő:
Elmereng-é az átmenő?
Vagy pusztában elhangzik-e
Lelkének hangja: éneke?

Hagyjátok el hát, hadd legyen
Felejtett sírja jeltelen;
És néma hideg sírkövén
Ne légyen könny: csak az enyém!

Ne több virág: mint a melyet
A jó természet ültetett;
Ne több dal, csak mit egy szelíd
Bús csalogány énekel itt.

Felejtsétek el, emberek!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Adj néki nyugtot, néma sir!
Ne kapd föl nevét, kósza hír!

(1858)  

Heine: Először szinte…

Először szinte elcsüggedtem:
Hogy már ez elviselhetetlen!
Még is csak elviseltem végre.
De mikép? – senki azt ne kérdje.