Az erdélyi ellenzék egyik kimagasló vezérének, a nagyenyedi főiskola híres tanárának, id. Szász Károlynak fia örökölte apja sokoldalúságát; tanult matematikát, hadtudományt, a szabadságharcban műszaki tiszt volt. Nagykőrösön pedig matematikát tanított s természettudományi szakkönyveket fordított. Előbb lelkész, később püspök lett; 1867-től dolgozott az Eötvös vezette közoktatásügyi minisztériumban s mint egyetemi magántanár éveken át adott elő a francia drámáról és a világirodalom eposzairól. Munkabírása, termékenysége páratlan, csak Jókaiéval és Szigligetiével mérhető össze. Valamennyi mű nemben kísérletezett; állandó résztvevője volt az Akadémia és az irodalmi társaságok pályázatainak. Kora tudományosságának legjobb szintjét képviseli A világirodalom nagy eposzai című, kétkötetes tanulmánya.

Sokat alkotott, de önálló szépirodalmi művei között alig találunk maradandó értéket. Arany példája s az Akadémia pályázatai ösztönözték eposzírói becsvágyát: Trencséni Csák (1861), Zrínyi a költő (1865), Álmos (1870), Salamon (1878) stb., valamint a verses történeti tragédia terén kifejtett munkásságát: Attila halála (1893), István vezér (1893), Ezer év (1896). Több pályadíjat nyert, de a dualizmus korában már mindkét műfaj a hanyatlók, a kiszikkadók közé tartozott. Kevésbé tudta kivonni magát nagy kortársai hatása alól. Bején nevelősködve megismerkedett Tompával, s e kapcsolat az allegóriák felé vonzotta (Perzsa ének, 1850; Álom keleten, 1851); Nagykőrösön Arany János társaságában meg balladákkal próbálkozott. Jellegzetesen utánérző egyéniség, ennek megfelelő érzelmi élettel és élményvilággal. Aranyt feltétlenül követendő példának tartotta, s Gyulai nézeteinek alapján dolgozta át Zrínyi Miklós című tragédiáját. Az intim életkörök kultuszát zengte, a kósza vágyak megfékezésével létrejött családi örömök bensőségét fejezte ki (Nem bánt a nagyravágyás, 1878; Qui bene latuit, 1864). Ihlette a család, maga az irodalom, s az élet konfliktusaiban ő is az egyénfeletti gondviseléshez fellebbezett. Gyakori műfaja volt az alkalmi, ünnepi óda; az inkább apatikus kedély a fenség régióiba igyekezett ilyenkor felemelkedni (Deák Ferenc emlékezete, 1876; Óda Bem szobra leleplezésére, 1880). Csak ritkán rázták meg tragédiák ezt a fáradhatatlan, munkás életet. Közülük talán első feleségének, az Iduna néven ismert Szász Póli írónőnek halála volt a legmegrázóbb. Vallásos dolgozatai közül legelterjedtebb volt a Buzgóság könyve, mely nők számára írt imádságokat és elmélkedéseket tartalmaz.

Bár Szász is írt néhány szép verset, nem önálló műalkotásai határozzák meg irodalomtörténeti helyét. 1864-től 1878-ig – nyolc Shakespeare drámát fordított le: az Othellót, a Téli regét, a Macbethet, az Antonius és Cleopatrát, a Rómeó és Júliát, A vihart, a III. Richárdot és a VIII. Henriket. Szorgalmazója és munkatársa volt a teljes Moliere-fordításnak. 1869-től 1873-ig a következő Moliere-fordításokkal készült el: A mizantróp, A férjek iskolája, A nők iskolája, A póruljárt negédesek, Sganarelle, Kénytelen házasság. A szerény tehetségű, de rendkívül fogékony s a művészetet szinte áhitatosan szerető lélek bekalandozta csaknem az egész világirodalmat. Nincs költőnk a Nyugat nagy fordítónemzedéke előtt, aki ennyit vállalt volna azért, hogy magyarul olvashassák a világirodalom remekeit. Megszólaltatta magyarul Victor Hugótól A századok legendáját; három kötetben adta Béranger, Burns, Byron, Heine, Hugo, Lamartine, Longfellow, Moore, Poe és Wordsworth költeményeinek fordításait; lefordította Tennyson Király-idilljeit, két kötet lírai költeményt Goethétől; kilenc Verne-regény átültetésével a szegényes magyar ifjúsági irodalmat próbálta gazdagítani. S végül kiemelkedik két nagy vállalkozása: talán legsikeresebb fordítása, a Nibelung ének és tizenöt esztendős munka eredményeképpen Dante Isteni színjátéka. E fordításokkal tette Szász Károly nemzeti kultúránknak a legnagyobb szolgálatot.