Ő volt az első költő, akinek a neve úgy bontakozott ki szemeim előtt, hogy szájról-szájra szállt az ének. Nem is az ő éneke, csak a róla szólók. A nénik s a kisasszonyok egy Piroskáról beszéltek Debrecenben, hogy elveszi-e, vagy nem? Hogy hozzámegy-e, vagy nem? Szakítottak-e, vége a szerelemnek, vagy ellenkezőleg? Most, hogy parókhiát kapott, meg kell házasodnia. Meg, a verseit kiadták Pesten, az nagy szó. Pesten adták ki, ez mindent megmond... Párisban volt csak érdekes esete. Egy fazék töltött káposztát küldtek neki Debrecenből s a párisi rendőrség beidézte, hogy micsoda bombát kapott. Vasfazékban volt a káposzta, pléhfedővel, rácinezve. Ott kellett felbontani s rögtön hozzáfogott bicskával enni, hogy a rendőrségnek semmi kétsége ne legyen.

Én akkor, 1890-ben első gimnazista voltam Debrecenben s beiktatódott belém a hírnév kellemes, pásztortüzes lobogása, ahogy bejárja s eltölti a sziveket. Kérdeztem, ismerik-e? Nem, személyesen senki se ismerte s mégis úgy beszéltem róla, mintha családtag volna... Ez a hírnév, ez a népszerűség.

Érdekes, hogy utolsó debreceni évemben, 1899-ben ugyanilyenformán éreztem meg ismét egy új költő felszületését: Adyt.

Nagy különbség volt a két hírnév közt. Szabolcskát olyan meleg családi hangulat övezte körül, mint a kedves fiút, akit mindenki szeret, becéz és sajnál. Úgy, gyöngéden és féltve tartották a kézben, mint egy törékeny poharat. Senki se irígykedett rá s mindenki nevetett, örült, ha róla szólt. Ellenmondás nem volt.

Ellenben Ady. Az más volt. Súgva mondták, hogy - ez ő. S a szemekben és szavakban istenítés és irígykedés. A különszakadtak tisztelete és félelme volt. Végtelenül sértette és izgatta az embereket, diáktársakat, hogy ez a fiú a maga útjára indul, otthagyja a jogot és megy újságírónak Nagyváradra.

Versről egyik esetben sem volt szó.

Se Szabolcskának, se Adynak egyetlen sorát sem tudták és nem emlegették. Én magam sem ismertem akkor még egyiknek sem semmi versét. Mikor Szabolcska nevét hallottam, az utcán azt dalolták, hogy: "Földiekkel játszó égi tünemény..." És a Tihanyi Echót. Csokonai verseit, száz évvel elkésve. Biztos, hogy a Csokonai életében senki egy hangot nem tudott a dalaiból. Csak azt tudták, hogy a kollégiumból kicsapták, hogy Csurgón nem kapott állást, hogy a komáromi hajósgazda lányát nem adták hozzá. De hogy az utcán azt lehetett volna hallani, hogy:

"Óh csak Lillát adtad volna
Csak magát nekem,
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem."?

Szabolcskát is csak öt-hat év mulva ismertem meg, a költőt, mikor már nekem is fájt a szivem az elvesztett paradicsomért. (Elvittek Debrecenből más iskolába.) Akkor különös varázslattal hatottak rám a Szabolcska versei.

Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom...
Körül is csipkézte a Tisza partjával
Tele is hímezte százezer virággal
S mint egy selyemkendőt ideterítette.

Én is ugyanúgy fogadtam gyermeki szivembe, mint egy szép, tiszta lelket, aki megszépíti, amit szeretek: a magyar alföldet, a kis sáros, szürke falut, a kicsikis házak kicsi kis eseménykéit.

Ez volt a hivatása: ráborítani a mindennel megelégedés gügyögését arra a világra, amely álmos együgyűségben tengette napjait. Gazdag volt, mert igénytelen, boldog, mert gondolattalan.

Már Budapesten más emberek írtak, Herczeg gyilkos, bár akaratlan gúnnyal széttépte az uniformist és a dzsentrit, Bródy akart, de nem mindig sikerült rohammal dobta a szemek elé a nyomort s Kiss József éles sípja szólt. És egész sereg fiatal író, költő: Makai, Heltai, Ignotus, Kóbor Tamás. Zürzavaros, de modern és kitünő koncert, mire megérkezett az egész új világ betetőzője: Ady.

Szabolcska Mihály lassan visszahullott a kis falujába s beleolvadt a magyar ködbe, amelynek mégis néhány opálos tűzvillanást adott...

Forrás: Nyugat 1930. 22. szám