Grenoble-ban született 1783. január 13-án. Jómódú, királyhű polgárcsaládból származott, őt azonban már gyermekkori lázongásai szembefordították családja konzervatív nézeteivel, a jakobinusokhoz vonzódott. 1799-ben Párizsba költözött. Rokoni segítséggel Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Részt vett az olaszországi győztes hadjáratban, a milánói bevonulás élete legnagyobb élménye volt, de elkísérte a császárt Oroszországba is. Napóleon bukása után kezdte meg irodalmi pályafutását, eleinte csak fordításokkal, átdolgozásokkal, útirajzokkal. Milánót, kedves városát választotta lakhelyéül, itt élt 1821-ig, majd apja halálakor visszatért Párizsba, hogy szerény örökségét átvegye. A Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba lépett. Konzulként képviselte Lajos Fülöp Franciaországát Triesztben, majd a Pápai államban, Civitavecchiában. Száműzetéshez hasonlatos magányában, amelyet csak ritkán szakított meg egy-egy párizsi utazás - írta remekműveit. 1842. március 22-én halt meg Párizsban. Sírjára kívánsága szerint olaszul vésték rá a nevét "Arrigo Beyle, Milanese", s utána a maga fogalmazta sírfeliratot: "Visse, scrisse, amó - éltem, írtam, szerettem." 

Stendhal mindennél jobban tisztelte a szenvedélyeket, és sohasem választotta el a művészetet az élettől. Eszménye a teljes ember, de a felvilágosodás teljes embere, aki még érzelmeit is a rációnak rendeli alá. Híres tanulmányában, a Racine és Shakespeare-ben (1823-25) a romantika mellett szállt síkra; a romantika számára a racine-i klasszicizmustól való elfordulást jelenti, és világnézetileg semmi köze nincs a chateaubriand-i romantikához. Diderot hagyományát folytatja: epikureus vonásokat mutató forradalmiságot képvisel. Útleírások - Séták Itáliában 1817 -, életrajzok - Haydn, Mozart és Métastase élete 1817, Rossini élete 1824 -, s egy rendkívül érdekes, a szerelem pszichológiáját kidolgozó, a "kristályosodási" elméletet megfogalmazó esszé, A szerelemről kezdeti művei. 1822 után tette közzé első regényét, az Armance-ot 1827. Ujjgyakorlat még, de már feltűnnek benne a jellegzetes stendhali hősök: a tehetségének teret nem találó ember, és a pénz uralmát megvető, csak szenvedélyének élő nő. A hős arisztokrata ugyan, de osztályából kiábrándulva byroni életre vágyik, "tehetetlensége" az eszményei és lehetőségei közötti összeütközésből fakad vagy legalábbis azt jelképezi. Kései remekművének, a Vörös és feketének 1830 vázát több újsághírből meríti az író; legfontosabb nyersanyagául a Gazette des Tribunaux hasábjain olvasott gyilkossági eset szolgál. A Vörös és fekete "támadás egy olyan társadalmi környezettel szemben, melyet meg kell változtatni, ez realizmus" (Aragon); Stendhal - romantikus jellemeivel és hatáseszközeivel is - ’kritikai realistaként’ áll a romantika kellős közepén. A másik nagy regény, a Pármai kolostor (1839), Stendhal legköltőibb műve: sűrítve megtaláljuk benne mindazt, amiért alkotója az életben vagy a művekben rajongani tudott. A testi-lelki szépség itt már nem kivétel, mint a Vörös és fekete hasznot istenítő francia kisvárosában volt, hanem az életet átszövő természetes közeg. Az emberi lealjasodást képviselő udvaroncok még inkább kiemelik a rokonszenves hősök merész és büszke jellemét, féktelen gyűlöletük és határtalan szerelmük elemi erejét. Harmadik, 1835 körül írt nagy regénye, a Vörös és fehér csak jóval Stendhal halála után jelenik meg (1894-ben). Magyarul 1907-ben adják ki, ez az első magyar nyelven megjelenő mű. Stendhalt saját korában nem méltányolták igazán, bár Goethe elismerte művészetét. Általában inkább az életélvező művészetkedvelőt, a jó értelmében vett ’dilettánst’ látták benne. Maga is azt jósolta, hogy 1880 körül fogják csak megérteni. Meghökkentő pontossággal így történt. A Stendhal-kultusz újabb reneszánszát a második világháború után érte meg.

Forrás: Kulturális Enciklopédia