Az Új realizmus csoport egyik legeredetibb tagja. Torz és groteszk, élénk színekkel festett női figurákkal vált híressé: poliészter, testes, többméteres, rikító szépségek. Ők a művészettörténet leghíresebb "nőciijei" - Niki de Saint Phalle "macái". De nem csupán a "műanyag matrónák" váltak legendává, hanem maga a művésznő is: ünnepelt fotómodellből érett a XX. század egyik meghatározó alkotójává. A művészet volt az élete, bár művészi tanulmányokat sohasem folytatott. Ennek köszönhette gyógyulását, erejét és vesztét. Niki de Saint Phalle: egy gyönyörű és tehetséges francia-amerikai úrilány, aki 1930-ban született a világra. Eredeti keresztneve Catherine Marie-Agnes, de már 7 évesen Niki lesz belőle. Azaz majdnem Niké, a győzelem istennője. Családi indíttatása tökéletes: dúsgazdag, francia bankár dinasztia apai ágon, porcelán baba szépségű amerikai mama a másik oldalon. Az összképet némileg elcsúfítja, hogy a Wall Street-i tőzsdekrachban odavész a családi vagyon. A gyermekkor ártatlan tündérpalotája azonban akkor omlik össze végképp, amikor Nikit alig 11 évesen a saját apja megerőszakolja. Ez az iszonyú élmény árnyékolja be ezentúl a fiatal lány minden napját. A férfi túlerőtől és hatalomtól való undor, a kitörési vágy, a szörnyű élmény feldolgozási kényszere nyomja rá bélyegét egész életére. S bár szülei egyházi iskolától egyházi iskoláig vonszolják, hogy becsületes családanyát gyúrjanak belőle, Niki ellenáll. 19 évesen ünnepelt sztár modell lesz, aki még a Life címlapjára is felkerül. Közben keresi az utat: férjhez megy, két gyermeknek ad életet. De nyomasztóan kísérti a múlt sötét árnyéka, 23 évesen súlyos idegösszeroppanást kap. Nizzában, a kórházban döbben rá, milyen gyógyító hatással van rá a festészet - a alkotás számára a kiút az emlékek fullasztó börtönéből. Végleges elkötelezettsége csak 1955-ben következik be, amikor Barcelonába utazik, hogy Antoni Gaudi művészetét tanulmányozza. Arra az elhatározásra jut, hogy meg fogja tervezi saját szoborparkját. Húsz éves korom óta a létező összes pszichoterápiát kipróbáltam. Belső harmóniát kerestem, amit csakis a munkában találtam meg. - e megrendítő sorokkal kezdi önéletrajzi írását, amely nem véletlenül kapta a Titkom címet. Niki alig harminc esztendős, amikor hátat fordít a családjának: férjére hagyja két gyerekét, és új életet kezd. Keresi önmagát, a helyét a világban, az élet értelmét, elorozott életerejét. Az olajfestményekre préselt tárgyakból (borotvák, szögek) készült objektek és az 1961-es Dárda Portré akciót - egy stilizált férfialak feje helyére illesztett céltáblába kellett beletalálni - követő Lövések sorozat (színes festékes patronokkal szétlőtt gipszfestmények) után fedezi fel és hívja meg Pierre Restany az Új Realisták csoportjába. A hatvanas évek az akcióművészet fénykora. Niki de Saint Phalle a művészet terroristájává válik, ahogy önmagát akkortájt nevezi. Belső feszültségét a legendás "Céllövő akciókkal" vezeti le. Az első időszakában szent tárgyakat bomlaszt fel Pl.: Szent Sebestyén oltár. Giccses vallásos tárgyakat vásárolt és ezeket applikálta össze egy oltár formájába. A közönség előtt dárdákat dobott bele. A reliefek belsejébe kis festékes zacskókat rakott, majd ezekbe belelőve tartalmuk végigcsorgott a felületen: a szétfröccsenő festékpatron a vér illúzióját keltve folyt szét a műalkotáson. Tulajdonképpen az agresszivitás hozta létre a végleges művet. Korának leghíresebb művésztársai vesznek részt ezekben az akciókban, például Robert Rauschenberg és Jasper Jones. S ez idő tájt ismeri meg Jean Tinguely-t is, aki segít a céllövő akciók létrehozásában, s később igazi társa lesz a művészetben és a magánéletben.

Apámra lőttem ezekben az akciókban, sőt az összes férfira. A kép volt az áldozat. De ki volt a festmény? Apám? Az összes férfi? Vagy én magam voltam a festmény? Azáltal, hogy szinte kilőttem magamból a feszültséget, nem kellett többé már önmagamban hordozni. - kommentálta korai alkotásait. Első kiállításán, 1961-ban nagy sikert arattak ezek az akciófestészetet parodizáló "meglepetés-képei".  Az ember nagyságú, papírmaséból, gyapjúból és műanyag tárgyakból összeállított túlsúlyos női szobrok - Vénusz, Mennyasszony, Keresztre feszítés, Prostituált vagy az Egy bigott öregasszony szíve, - a hagyományos női szerepválaszték iránti kritikából táplálkoznak, mint ahogy emblémává vált alakja, a felfúvódott, mindenhol gömbölyödő, melles-faros Nana - Maca/Csaj is. A Nana-figuráknak első alakjait barátnője, Clarice Rivers terhessége inspirálta. Az életmű egészét végigkísérő figura először 1966-ban, Stockholmban materializálódik, amikor egy hatalmas fekvő nő széttárt combjai közt, a vaginán keresztül léphettek csak be a múzeumba a kiállítás látogatói. A Hon - svédül: Ő - a nő, című munka nyílt szexuális kihívás és az alávetettség elutasítása is egyben: a mindenkit elnyelő, passzív anyaöl hatalmas méretéből (6 méter magas, 9 méter széles) súlyos fenyegetés árad. Az anyaméhben abszurd színházszerű tér van. Embrióvá változtatja a nézőt, ez a gesztus a fogyasztás infantilis jellegére is utal. A mű a hippi mozgalom kezdetét is jelzi. Ekkor már poliuretánnal dolgozott. 1971.-ben Niki és Jean Tinguely összeházasodtak.

Eddig úgy tűnhet, hogy Niki feminista művész volt. De ez az életmű egészére nem igaz. A hetvenes évek során készített nagyméretű játszótér-berendezései: egy bikafej, amelynek szájából három csúszda indul ki (Gólem csúszda); fantasztikus játszókertjei, (Dragon - 33 méter hosszan elnyúló gyermek játszóház, sárkányfigura, amely Roger és Fabienne Nellens gyermekeinek épült, Knokke-le-Zoute település, Belgium); a Párizsban, található Sztravinszkij szökőkút színes, játékos, mozgó- forgó figurái, (Saint-Phalle és Jean Tinguely közös alkotása); majd később az évtizedeken keresztül épített Tarot-kert - 1998-ban avatták fel - mesebeli világa mind-mind arról vallanak, hogy a művésznő sikeresen szublimálta - konkrétan a gyermek- és álomvilág hangulatába szállította - súlyos élményeit és radikális meglátásait. Némi pszichologizáló olvasattal arra juthatnánk, hogy az Elveszett Paradicsom, a gyermekkor újraalkotásáról és megéléséről van szó - elvégre nem lehet évtizedekig a "megerőszakolt kislány" szimptómából élni.

Saint Phalle építészként, íróként, film- és színházrendezőként is bemutatkozott a közönségnek. Többek között apjáról készített Daddy címmel, ál pornográf és lírai elemekkel zsúfolt filmet 1972.-ben. A farkuk után rohangáló férfiak nem nagyon számíthatnak kíméletre: a művésznő filmjében (amelyben egyébként férje az egyik főszereplő) méteres mű fallosszal futkosó katonákat láthatunk izgalmas harci cselekmények közepette, amelyek leginkább a hímvessző alakú ágyú elsütögetéséből és a találatot kapott katonák túlzóan előadott ejakulációiból állnak. 2002-ben, távozott az élők sorából Kaliforniában, egy olyan tüdőbetegség következtében, melyet a szobrai készítésekor magába szívott mérgező gázok okoztak. Röviddel halála előtt 170 alkotását Nizzának ajándékozta, annak a városnak, ahol művészi pályája elindult.