Örvény felett tükör

Hagyd a szellőket is! nyugalmad meg ne bontsák
mely magos csillagok rendjét ragyogva áll;
s űzd azt is el, – mit ér a loccsanó bolondság! –
ha víg szárnyaival súrolna tán sirály.

Méhed forrong úgyis, formátlan forgatagban
szörnyekkel hánytorog lent kétes életed.
Örvényeid felett maradj te mozdulatlan,
a nagy fények elé feszítve színedet!

S ha olykor lágy varázs kövét beléd vetette,
csobban a lelked és oly édesen gyűrűz,
csapjanak össze mind a habjaid felette, –
s lész újra egy egész. Nagy s néma: mint a víz.

Nem rezzenő! Te csak a nagy mélybe figyelhess,
mit titkos áramok ezer rengése tör,
töretlen tartva tág tükröd, melyben a teljes
egek hibátlan ábrándja tündököl.

Kiáradt szonett

Napon érleld és őrizd hó alatt,
veretve minden nyarak erejével,
s megóva, míg fagyokon át kiévell,
lefojtva, titkon, bujtva, hallgatag,

s áztasd meg az ezerszínű esőkben,
s megforgasd minden termő földeken,
míg multak dús zamata és a tört jelen
benne egy gyönyörű szándékba szökken,

meghozva gyümölcsét a súlyos-édest,
melyben elosztá változtán az ég
minden tavaszok és őszök izét,

s akkor hullasd el – életed, a tévest
és keserűt! vesd el új tavaszig!

Mint a megért narancsból is, hogy élvezd,
kihullatod csikorgó magvait.  

Mese arról ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.