kora ősz

Nyarat mutatnak még a hiu lombok,
de érzed-é, mit mond a szél?
A kora ősznek sárga homlokára
már hulldogál a falevél.

A széna már a pajtákba begyűjtve,
az illata is tovaszállt.
S a naptár, ez az újult élű sarló,
maholnap mindent lekaszált.

S én itten állok, újra ősz elébe
lobogtatva reményeimet.
Nem hittem a tavaszba, nem a nyárba,
s tél is veré már e szívet.

Bevárom most az ősznek koszorúját,
elébe nyújtva homlokom.
S amíg a must, az ősznek vére, szétfoly:
a halálról gondolkodom.

Én költő voltam

Az emberöltő, mit a test leélhet,
a lélek vágyainak oly kevés.
Mámorral és haraggal zúg az élet
és fáj az álom s fáj az ébredés.
Mi szenvedés a testnek, azt a lélek
el nem felejti lent a föld alatt…
Minden dalomban lelkem énekeltem:
én költő voltam teljes életemben!…

A testem oly törékeny és felejtő,
száz púppal terhes, romlott és avult.
Mióta itt van, csak a rosszra vágyott,
mindég rosszabb lett, sohasem javult;
s ha napfényben ég is az epidermisz,
de haj, halálba mártva a belek…
Minden dalomban lelkem énekeltem:
én költő voltam teljes életemben!…

Mért bántotok most, hogy az alkonyégen
a lelkem egy kis nyugalmat talált!
Hogy testemben, mint üvegburán által,
oly tisztán látja szemem a halált!
Mért sajnáljátok tőlem, ami földi,
hisz dicsősége porbul porba száll…
Minden dalomban csak ezt énekeltem:
én költő voltam teljes életemben!…   

Valaki...

Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,
szívembe visszacsengő dalokat?...

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet húsába vágom?!...
... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon...