Talán az egész magyar költészetben nincs még egy ilyen egyenetlen egyéniség. Egyes verseiből, olykor csak versszakaiból, néha csak kiragadott soraiból egy igazi nagy költő arcképét lehetne megrajzolni, miközben más verseiből, versszakaiból és olykor még a remekművekbe is becsúszó közhelysorokból vagy fordulatokból egy útszéli verselgető, egy igazán rossz költő képe ugyanolyan érvénnyel megrajzolható.

Somlyó György költő, műfordító apja. Eredeti neve Schwartz. Dunántúli kispolgárok fia volt, és diákkorától fogva semmiféle kedvet nem mutatott a rendezett, pénzkereső élet iránt. Nagykanizsán végezte középiskoláit, megtanult németül és franciául, de azonnal elment újságírónak, hogy elég szabad ideje maradjon verseket írni. Nem volt azonban jó szerkesztőségi munkaerő; ha éppen írni támadt kedve, vagy kávéházi társaság marasztalta, vagy szerelmi találkája adódott - nem ment be a laphoz, vagy nem készítette el a leadásra váró cikket. Ráadásul nyughatatlan természete folytán hamar megunta vagy a munkahelyét, vagy az egész kisvárost, ahol dolgozott. Ezért azután az első világháború előtti években végighányódott Magyarországon. Főbb állomásai: Fiume, Nagyvárad, Szeged, Pécs, Szabadka. Viszonylag legtovább Szabadkán élt. Ott is jelent meg első verseskönyve, húszéves korában. Jellegzetesen századfordulói, sokjelzős, túl cifra, keveset sok szóval mondó szecessziós költemények ezek. De az már nyilvánvaló, hogy költőjük biztonságosan kezeli a verset, csak azt nem tudja még, hogy mit és hogyan írjon. Már költő, csak még nem nőtt fel. Ezután éri Reviczky hatása. 1910-ben Szegeden jelenik meg Dél van című kötete. Ez már érett költőre vall. Általános irodalmi elismerés fogadja. Méltán. Jó néhány verse a Nyugat költőinek magas szintjéig ér. Kihallható belőlük egy senki másra nem jellemző hang, amely majd következő verseskönyvével kijelöli helyét és értékrendjét igen-igen közel a Nyugat első nemzedékének legjobbjaihoz.

A további kötetek már akkor jelennek meg, amikor a költő budapesti lakos: Az átkozott költő (Megbeszélések az Istennel), Északra indulok, Sötét baldachin és Kenyér ABC. Ezekben kialakult az a sajátos költői magatartás, amely általában jellemző költészetére. Ezt a magatartást póznak vagy szerepvállalásnak is nevezhetjük - a társadalom szélére sodródott, örök anyagi gondok közt élő, a bohém életformát vállaló, egyszerre kissé tiszteletre méltó, és kissé megvetendő művész, lángoló erotikájú szerelmek hőse és áldozata, aki közben gyönyörűségét találja a bánatokban, szenvedésekben is. Önvádjait áthárítja Istenre, akivel amolyan meghitt viszonyban van, mint afféle idősebb jó baráttal. Ez a bizalmas istenhit nem hasonlít semelyik tételes valláshoz. Tulajdonképpen primitív vallásosság pótlék ez, nemegyszer igazán mély érzelmű, finoman költői megfogalmazásban. S naiv teológiátlan bizalmasság egy személyes, de afféle pesti kávéházi bölcsre emlékeztető istennel valójában nagyon is közel áll nagyon sok városi kisember mindennapos metafizikájához. Éppen ez a varázsa Somlyó Zoltán istenes költészetének, amely éppen akkor a leghatásosabb, amikor a legprimitívebb. Ez az Isten a vágyainkban és reményeinkben mibennünk élő jóbarát-kép, akit szeretnénk ismerni, szeretnénk egy ilyen nagybácsit vagy atyai jóakarót, akivel kibeszélhetnénk magunkat. De ugyanígy hatásosak erotikus költeményei, amelyek a legtöbb egészséges férfi ábrándozásainak megfogalmazásai. Ez az egész költészet, éppen legjobb, igazán értékes alkotásaiban a kisember napi gondjainak, ábrándjainak, valóságainak és reménytelen vágyainak kitűnő formakészséggel átvarázsolt világa: a színtelen életek átszínesítése. A tízes évek elején megjelent köteteiben érte el ez a költészet igazi magas színvonalát. Majd jöttek forradalmár versei - javarészt közhelyek. Ettől kezdve kevés az igazi jó költeménye, de az a nagyon kevés, ami a szegények iránti részvétet vagy a túl korán érkező öregedés élményt fejezi ki, olykor mégis eléri saját régi színvonalát. Nem jelentéktelen érdekesség verses epikája, elsősorban az első világháború idején írt verses önéletrajza, a Nyitott könyv, amely a kor írói és újságírói életéről is némi szatirikus felhanggal teljes költői dokumentumnak tekinthető. A Tanácsköztársaság bukása után inkább mint műfordító szólalt meg. Fordította Baudelaire, Maupassant, Voltaire, Rousseau, Gerhart Hauptmann műveit. Élete végső másfél évtizedében egyre jobban kireked az irodalomból is, a társadalomból is. Szépprózája nem volt jelentékeny, költészetét agyonnyomták a gondok. Hamar megöregedett, ötvenöt éves korában halt meg. Nem volt elég önkritikája, nem volt elegendő önbecsülése, nem tisztelte eléggé saját igazi tehetségét.