Aki nagyon sokáig él, annak sok mindenre van ideje, és nem késik le semmiről. G. B. Shaw, aki a XX. század egyik legtermékenyebb színpadi szerzője, csak 42 éves korában írta első színdarabját. De hát utána még 52 évig élt.

Ír volt, egy elszegényedett ős kelta arisztokrata család fia, össze nem illő szülők gyermeke. Az apa részeges semmittevő, afféle kártyás tarhás, őseire hangzatosan büszke úri kocsmatöltelék. Az anya finom lelkű, zongorázni művészi fokon tudó, művelt zenetanárnő, aki férje helyett is pénzt keres, amíg el tudja viselni ezt a férjet. Az apa fiát kiveszi az iskolából és pénzbeszedőnek adja egy ingatlanügynökséghez. Ezt is jól csinálja, és idővel hasznára lesz, hogy megismeri a titkos jövedelmek természetrajzát is. Ennél fontosabb a számára, hogy minél többet tanuljon. Anyjától korán megtanulja a hangjegyeket, hamar tud zongorázni, belekap egyéb hangszerekbe is. Sokkal hamarabb lesz zenekritikus, mint író. Minden szabadidejét a közkönyvtárakban tölti. A történelemtől természettudományig minden érdekli. Egyszerre ismeri meg napi munkája közben a nyomort, és olvasás közben a régi és az újabb utópista szocialistákat Morus Tamástól Owenig és Saint-Simonig. Mindeközben, hogy testét erőnléten tartsa, bokszolni tanul. Rövid évekkel később, már Londonban szocialista népgyűléseken hol szónok, hol rendfenntartó rendező gárdista. Még ifjú ember, amikor elkövetkezik a családi törés. Anyja egy Dublinban hangversenyező zongoraművész szeretője lesz, és elszökik vele. Magával viszi leánygyermeküket. A fiú kettesben marad léha apjával, aki elveszi pénzét, amelyet munkával keres. Azt is szeretné, ha a fiú cimborája lenne ivásban, kártyában. Ez elől szökik el mindörökre az ifjú Shaw. El se köszön apjától, összegyűjtött kis pénzén hajójegyet vált és egyenest Londonba megy. Soha többé nem látja apját. Anyja meg úgy fogadja, mintha el se szakadtak volna egymástól. Ágy, asztal várja. Ha új ruha kell, az anya azonnal vesz neki. A jól kereső zenetanárnő soha meg se kérdi, miből él, mit csinál. A lakásban példátlan rendetlenség van. A konyhában azonban szakácsnő tevékenykedik, s aki déltájban az asztalukhoz ül, annak behozza az ebédet. Amikor előkerül az a nő, aki hamarosan az akkor már újságíró, zenekritikus, szocialista pártszervező felesége lesz, a főbérlő-anya azonnal úgy fogadja, mint leányát. És az anya szeretője, a nagynevű művész, akiről Shaw úgy emlékezik majd, hogy jobb apja volt, mint az igazi, a fiú mellé álló leányt szintén azonnal leányának tekinti. De akkorra már jól fizetett állása van, tisztelt közéleti férfi, tehát saját lakást vesznek ki, s amint lehet, házat is vesznek, ahol a feleség rendet és tisztaságot tart, rendben tartja férje öltözékeit is. Shaw egyformán élvezi anyja rendetlenségét és felesége pedáns rendszeretetét. Kezdhet már író lenni.  

Zenészekről és írókról írt kötetnyi tanulmánya feltűnést kelt. Művészek és ifjú politikusok körében írókkal is összebarátkozik. Előbb a még dublini gyermekkora óta ismert, ugyancsak ír Oscar Wilde-dal, majd a tanítónak készülő, de egyre inkább íróvá váló H. G. Wellsszel, akivel majd együtt alapítják meg azt a Fabiánus Társaságot, amelynek tagjai békés úton, osztályharc nélkül akarják megteremteni a szocializmust. Ez időben már regényekkel is próbálkozik, amelyek egyelőre nem érdeklik a kiadókat. Évek múlva, amikor Shaw már neves drámaíró, a korábbi regényeket is szívesen fogadják a kiadók és az olvasók is. Két feltűnést keltő kritikasorozatával lép az irodalmi életbe. Az első Wagner zenedrámáiról, a másodikat Ibsen drámáiról írta. A különböző hírlapokban és folyóiratokban zene-, színi- és irodalomkritikusként tartották számon. Corno di Bassetto álnév alatt írta zenekritikáit, amiből mellőzte a szakszavakat és az érthetetlen zsargont. Igen jó szakembernek ismerték el. Politikus vitacikkeit ugyan érdeklődve olvasták, de nemcsak jobbról, hanem balról is vitába szálltak vele. Ő magát kezdettől mindvégig szocialistának tudta és mondta. Ez ellene bőszítette nemcsak a konzervatívokat, hanem a haladó-liberális polgárokat is. Konok szocialista volt, de kommunista nem lett. Azt azonban elfogadta és vállalta, hogy amikor már a második világháború után megalakult az "Angol-Szovjet Baráti Kör", őt kérték fel tiszteletbeli elnöknek. Ehhez azonban még világhíres drámaírónak kellett lennie. Későn, de nem elkésve az is lett. Újságíró kollégája biztatta, hogy írjon drámát. Vitacikkei alapján el tudta képzelni, hogy hatásos dialógusokat tud írni. Meg is írta, s amikor azután kész lett, a biztató kolléga visszariadt, és sokáig egyetlen színház se merte bemutatni. Ez volt a Warrenné mestersége. Jó tíz évig magántársaságban se merték bemutatni, és két évtizednek kellett eltelnie, amíg színházban hangos botrányok közt, először játszották. Addigra már rég népszerű volt a kontinensen, sőt, már sikerei voltak otthon is egyéb darabjaival. Egész sor színjátéka komoly kritika a polgári élet hazugságai ellen. Shaw nevetve és nevettetve vígjátékokban tart tükröt nézői elé. Közben történelmi komédiákat is ír. A Caesar és Kleopátra az ókori hódítókkal együtt a jelenbéli hódítókat, például Angliát is leleplezi. Ez a római tárgyú komédia mégis sikeres volt, de az igazi remekmű, Az ördög cimborája olyan botrányt váltott ki, hogy Angliában nem is játszották, miközben Amerikában nemzeti drámának tekintik. Tudniillik az amerikai szabadságharc idején játszódik, fegyverrel állnak egymással szemben a gyarmatosító angolok és a szabadságukért küzdő amerikaiak. A nagyon komoly hangú vígjáték pedig egyértelműen Amerika-párti. A XX. század egyik legjobb, legszebb történelmi drámája. 

De még jobb, még szebb a két világháború közt írt remekmű, a Szent Johanna, amely sokak szerint nemcsak Shaw, de az évszázad legnagyobb színjátéka. Addig azonban kalandos volt a szerző útja. Az első világháborúban le merte írni, hogy ő a német szegény embert ugyanúgy szereti, mint az angol szegény embert, és az angol imperializmust semmivel se tartja jobbnak, mint a német imperializmust. Erre hivatalosan eltiltották a drámaírástól, illetve attól, hogy az irodalomban egyáltalán a neve is említtessék. Ez se rendítette meg és a háború végével azonnal még népszerűbb lett. A két világháború közt írta legremekebb színjátékait, köztük a már említett Szent Johannát, 1925-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat: irodalmi munkásságáért amelyet idealizmus és humanizmus jellemez, valamint sajátos költői szépséggel párosuló erőteljes szatírájáért - sose fogadott el egyébként díjakat, de ezt hosszas vonakodás után átvette. Világszerte népszerű volt már. Színészek és főleg színésznők versengtek hatásos szerepeiért. Két világhíres színművésznő is volt szerelmes barátságban vele. Leveleztek is egymással otthon, Londonból Londonba. Shaw nagyon szellemes levélíró volt, de barátnői sem maradtak el tőle. Idővel Shaw könyvekben adta ki mind a két levélváltását. Shaw nagyon okos felesége is jól mulatott rajtuk. A londoni közönség pedig legalábbis sejtette, hogy a nagy szakállú, örökké fiatalos író egyéb hölgyekkel is bizalmas barátságban lehet, miközben jó férj hírében áll. A második világháború után leginkább időszerű politikai témákat formál komédiává. Néha azonban megint visszafordul a múltba, egészen a végső, a Newtonról szóló komédiáig. 1943-ban, hosszú szenvedés után meghalt asszonya, Charlotte Shaw. Gyerekük nem volt. A drámaírót nagyon megviselte felesége elvesztése. Barátai nagyrészt mind meghaltak ekkorra, nagyon egyedül maradt. Élete hátralévő része békés és magányos volt. 1950 szeptemberében Shaw leesett egy almafáról. Kórházba vitték, majd saját kérésére október 4-én hazavitték. Ünnepelt íróként halt meg november 2-án, az egész világon meggyászolták. A Times vezércikke Shaw halálával foglalkozott; az indiai kormányfő rendkívüli ülést hívott össze; az amerikai Broadwayn leoltották a villanyokat.