Az 1890-ben Pestre költözött nyolc gyermekes szegény zsidó család - az apa hitközségi tanító volt - nem tudta az ötödik gyermek taníttatását vállalni, így a művészpályára való felkészülést autodidaktaként először Munkácsy festményeinek másolásával, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola szabad szellemű esti aktrajzolási tanfolyamán kezdte. Ezután a korszerű nézeteket közvetítő müncheni Azbe iskolában folytatott tanulmányokat (1904-05). 1906-ban a nagybányai művésztelepen Ferenczy Károly mellett dolgozott, éppen abban az időben, amikor a Neósok szerveződése megindult. 1909-ben Párizsban megismerkedett Cézanne térszemléletével, Delaunay kubista-expresszionista képeivel, amelyek későbbi művészetét döntően befolyásolták. A művészetek fővárosában képességeit a Grande Chaumiere esti aktrajzolásain fejlesztette tovább. Nagy hatást gyakorolt rá a fiatal Picasso kiállítása. Ekkor még nagybányai szellemű arcképeket és életképeket festett és 1910-ben a Rózsa Miklós féle Művészházban ezeket állította ki. Ezen műveit később szemléletváltozása jeléül felszabdalta, s ezek így kevés kivétellel (pl.: Asztalnál ülő férfi, 1906; Párizsi asszony, Párizsi férfi, 1909) nem rekonstruálhatók. A Művészház kiállításán 1913-ban szobrászként mutatkozott be, de később ezzel a művészeti ággal felhagyott. 1915-ben A Tett, 1916-ban a Ma csoporthoz csatlakozott. Szoros barátságot kötött Kassák Lajossal, 1917-ben megalakították a Hetek festőcsoportját, a tagok között volt Kmetty János, Nemes Lampérth József és Uitz Béla. Ekkor készült képeit a kritika még útkeresőnek ítélte (pl.: Fiúakt, 1917; Család, 1918). 1919-ben a Képzőművészeti Szövetség vezetőségi tagja volt.

Schönberger Armand a húszas évek elején talált magára. Annak ellenére, hogy nem tartott az emigrációba kényszerült Ma művészeivel, a két világháború között a progresszív törekvések mellett foglalt állást, s az 1921-ben a Művészház nyomdokain megalakuló Belvedere kiállításain vett részt. Leginkább expresszív tus-szén és krétarajzokat készített (pl.: Női fej, Önarckép, Híd alatt). 1923-ban a Belvedere-beli önálló kiállításán már a modern művészet formai, stiláris eszköztárával felvértezett érett festőként mutatkozott be. Művészeti kísérletei több szálon futnak, melyekben felhasználja a kubizmus, az expresszionizmus és részben a futurizmus képalakító lehetőségeit, gyakorta akár egy képen belül is. A feszes szerkezetű alkotások a fekete-fehér színek ellentétére, valamint az erőteljes grafikai erővonalak hatására épülnek és fejeznek ki egyúttal érzelmi feszültséget. Kubista-expresszionista egyéni felfogása leányáról készült, erőteljes színekkel is nyugtalanságot sugárzó arcképén jelenik meg (Vera, 1925). Városképei - életművének jelentős részét teszik ki - síkra komponált, megszerkesztett vizuális egységet alkotnak, energiát sugároznak és kubista felfogású elemeikkel, geometrikus alakzataikkal tartalmi tisztaságot mutatnak (Budai táj, 1924; Dunai rakpart, 1929). Részt vett a Képzőművészek Új Társasága és az Új Művészek Egyesülete kiállításain, a Képzőművészek Új Társaságának alapításától kezdve törzstagja volt. 1927-ben megkapta a KÚT kitüntető elismerését.

Cézanne, a kubisták és a német expresszionisták mellett a fauves színei is hatottak rá, s mindezeket a stílusjegyeket konstruktív szemléletű kompozícióba foglalta. (pl.: Csendélet, 20-as évek eleje; Házak a dombon, 1930; Aktkompozíció kutyával, 1929). A két világháború között készült művei a portrék és alakos kompozíciók mellett a nagyvárosi élet színtereit - kávéházakat, koncerteket, városképeket - örökítik meg. A 20-as 30-as évek fő műveinek szerkezetes stílusát, megbonthatatlan képi rendjét későbbi munkáin is megtartja, de érzelmesebb, klasszikusabb megfogalmazásban. A német expresszionizmus hatása alól fokozatosan felszabadulva egyre inkább a mozgásdinamikát kifejezni akaró futurizmus és a kubista szerkesztés felé haladt művészi felfogása, későbbi műveit már egyfajta szintetizáló harmónia jellemzi. Színei redukáltak, későbbi képein a szürke változatai dominálnak. 1930-ban a Tamás galériában nyílt gyűjteményes kiállítása. 1929-ben részt vett Nürnbergben az újabb magyar művészetet bemutató csoportkiállításon. Tervezett berlini kiállítása ugyan meghiúsult, de 1932-ben Malmőben kiállított. Mintegy a tízes évek avantgárd hagyományait felújítva, rendszeresen mutatkozott be az egykori Magyarország peremvidékein. Erdélyi, nagyváradi (1927) kiállításáról szólva a korabeli kritika hozsannázott. A Felvidéken, a Nyitra megyei Galgócon született művész 1927 és 1932 között sűrűn látogatta szűkebb pátriáját. Pozsonyi kiállításait Dr. Ernst Neurad újságíró szervezte, akinek az életműben egyedülálló ex-librist rajzolt. Munkáit zömében a helyi zsidó értelmiség vásárolta meg. Ezek egy része megsemmisült a világháborúban, más része külföldre került, kisebb része pedig megőrződött helyi magángyűjteményekben, melyek csak mostanában kezdenek felbukkanni aukciókon. 1958-ban a Műcsarnokban, 1970-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezték meg kiállítását. Festői elvei miatt 1945-től 1958-ig alig állított ki. A csoportos kiállításokon szocialista jellegű próbálkozásait mutatták be. A 60-as években témái között fő hangsúlyt kaptak az intim szobasarkok, a harmóniát közvetítő aktok (pl.: Alvó nő, 1964). Egyenrangú grafikusi és festői munkásságot hagyott hátra, mindkét műfajban a korai avantgárd örökségét vitte tovább.