AZ UNDOR

Sartre műve, Az undor, Camus Közönye mellett a francia egzisztencialista filozófia és irodalom első maradandó értéke. Hőse, Antoine Roquentin naplót vezet, melyben a világgal való kapcsolatnélküliségét vizsgálja egy kisváros nyomasztó légkörében; olyan helyzetben, melyet a kínálkozó nagyszerű lehetőségek ellenére választott. A regény szerint azonban ha a választás nem több, mint választás a fizikai létezés lehetőségei között, akkor épp olyan értelmetlen, mint a nem-választás. Az ilyen döntés után előállt új - és a választás előtti régi - helyzet közötti egyenlőség felismerése váltja ki az undort: az ember megsokallja az alacsony rendű élethelyzeteket. Azok az emberek pedig, akik csupán az anyagi létezés formái között választanak, hasonlóak a tárgyakhoz, értékük pedig még azokénál is kevesebb. - A filozofikus regény, amely gyakran esszébe csap át, művelt felnőtt olvasók körében válik élményszerű befogadássá. 

A LÉT ÉS A SEMMI

A lét csak létet tudna létrehozni, s ha az ember is bele lenne foglalva ebbe a leszármazási folyamatba, belőle is csak lét jöhetne létre. Mivel azonban neki erre a folyamatra kell rákérdeznie, azaz kérdéssé kell tennie azt, így egészében kell, hogy szem előtt tartsa a folyamatot, vagyis önmagát a léten kívülre kell helyezze, s a lét létstruktúráját kell meggyengítenie. Mégsem eleve adott az „emberi valóság” számára, még ideiglenesen sem, hogy a lét vele szemben álló tömegét megsemmisíthesse. Csak saját léthez való viszonyát képes módosítani. Egy bizonyos létező hatályon kívül helyezése saját maga hatályon kívül helyezését jelenti e létezőhöz való viszonyában. Elmenekül előle, nem elérhető már számára, a dolog nem hathat rá, a semmin túlra vonja vissza magát. Az emberi valóság e lehetőségének, amivel egyfajta semmit termel ki önmagából, mely leválasztja őt, Descartes adott nevet a sztoikusok alapján: ez a szabadság.

Jean Paul Sartre könyve a fenomenológiai filozófia és az egzisztencializmus egyik alapműve. Gyökeres kísérlet, hogy az "emberi jelenséget" a szabadságunk tapasztalatából, és szabadságunk mások szabadsága általi korlátozásának tapasztalatából értsük meg.  

Miért írunk?

A művészi alkotásnak kétségkívül fontos indítéka az az igény, hogy a világ számára lényegeseknek érezzük magunkat. Megragadom a mezők, a tenger egy bizonyos aspektusát, megragadom egy arc hangulatát: ha mindezt vászonra viszem, írásban rögzítem, sűrítve az összefüggéseket, rendet teremtve ott, ahol rendnek nyoma sem volt, s rákényszerítve a szellem egységét a dolgok sokféleségére - akkor tudatában vagyok általam való teremtésüknek, azaz lényegesnek tartom magamat az alkotásom számára. Ám ezúttal a megalkotott tárgy siklik ki a kezemből; nem "tárhatok fel" és teremthetek egyszerre. A teremtmény lényegtelenné válik az alkotó tevékenységhez viszonyítva. A létrehozott tárgy, még ha döntőnek és véglegesnek tűnik is mások számára, számunkra sohasem az: bármikor módosíthatunk rajta egy-egy vonást, árnyalatot vagy szót; vagyis sohasem kényszeríti ránk magát. Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: "Mikor mondhatom képemet késznek?" A mester így válaszolt: "Ha meglepődsz a láttán, s így szólsz magadban: Én csináltam ezt?"

...nincs fekete irodalom, mert bármilyen sötét színekkel festi is a világot a szerző, azért teszi, hogy a szabad emberek e világ előtt érezzék át szabadságukat. Éppen ezért csak jó vagy rossz regény van. A rossz regény hízelegve próbál tetszeni; a jó regény követelés és hitvallás. Legfőképpen pedig az írót, midőn a világot azok elé a szabadságok elé tárja, amelyekkel összhangot keres, csakis az a szempont vezérelheti, hogy a világot egyre inkább át kell itatni a szabadsággal.

A kötet anyaga válogatás Sartre irodalommal foglalkozó tanulmányaiból, kritikáiból, felszólalásaiból, leveleiből, bevezetőiből. A címet a válogató a könyvben szereplő legterjedelmesebb és Sartre gondolatvilágába, alkotói módszerébe legmélyebben hatoló négyrészes tanulmánytól kölcsönözte. (Mi az irodalom?) Első részében (Mit jelent írni?) a költészet és a próza egymással ellentétes módszerét elemzi. A költő számára - írja - a nyelv a külvilág struktúrája... a szó és a jelzett dolgok között a mágikus hasonlóság és a jelentés kettős, kölcsönös kapcsolata jön létre... A költői szó így egy mikrokozmosz.. A prózában - Sartre szerint - a szavak, a feltárás, a láttatás, a gondolatközlés eszközei, az író, amint leírja őket, túl is lép rajtuk, szerepük a szellem, a valóság közvetítése, nem nyernek szintetikus, új valóságtartalmat, mint a költészetben. A tanulmány második részében, (Miért írunk?) Sartre az író és az olvasó viszonyát elemzi. Véleménye szerint az olvasó nélkül a mű holt anyag. Az olvasó teremti újra az írást képzeletében, az alkotás csak az olvasásban teljesülhet ki. Az alkotás felhívás az olvasók szabadságához, hogy teljes személyiségük latba vetésével teremtsék magukban a művet. A harmadik részben (Kinek írunk?) végigtekint a feudalizmus, kapitalizmus íróinak közösségén s így jut el máig, hogy levonja a - nem egészen nyilvánvaló - konklúziót: arra van szükség, hogy egy olyan közönségnek írjon, amelyiknek szabadságában áll mindent megváltoztatnia... az irodalom lényegénél fogva egy permanens forradalom szubjektivitása. A negyedik rész, amelyre a tartalmas utószó írója többször is hivatkozik, kimaradt a válogatásból. Sartre könyve figyelemreméltó, sokszor tévedései is vitakedvet ébresztenek. Érezhető az írásokból, hogy a huszadik század közepén eredeti filozófiai alapok nélkül aligha jöhetett létre világviszonylatban számottevő prózairodalom.