Gondolkodásának középpontjában az emberi szabadság állt. Hitvallása szerint az ember azzá lesz, amivé teszi magát. Az embernek meg kell alkotnia saját magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket. Etikai téren ez a fajta felelősség vált írásainak fő motívumává. Élete párjával, a feminista gondolkodó és író Simone de Beauvoir-ral a század domináns szellemi atyjaiként állnak elénk.

Párizsban született, apja, Jean-Baptiste Sartre, tengerész tiszt volt, aki meghalt Jean-Paul tizenöt hónapos korában. Talán ezért sem írt igazán az édesapjáról, sokkal fontosabb volt számára anyja, leánykori nevén Anne-Marie Schweitzer, Albert Schweitzer nagynénje. Kezdetben Párizsban élt, de 1917-ben, mikor anyja újraházasodott a család La Rochelle-be költözött. 1929-ben diplomázott, majd 1931-től 1945-ig tanárként dolgozott. Ezen időszak alatt bejárta Egyiptomot, Görögországot és Olaszországot is. 1933-1934 között Berlinben tanulmányozta a német filozófus Edmund Husserl és Martin Heidegger írásait. Az 1930-as években már egy csoport gondolkodó gyűlt körülötte egy párizsi kávézóban. A II. világháború során elhurcolták, majd bebörtönözték Németországban, de végül elengedték (vagy megszökött) 1941-ben. Visszatérve Párizsba csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. Számos lapban írt. A háború után alapított egy irodalmi és politikai magazint, Új idők címmel, és ezzel együtt életét teljes egészében az irodalomra és a politikai aktivitásra irányította. Soha nem volt a kommunista párt tagja, jóllehet együttműködött a Francia Kommunista Párttal. Amikor Albert Camus, akivel szoros kapcsolatban állt, 1940-ben élesen kritizálta a sztálinizmust, Sartre még azon morfondírozott, hogy kövesse-e barátja példáját. Camus esszéje, a Lázadó ember 1951-ben végül kettejük barátságának végét jelentette.

Első regénye, Az undor (1938), amelyet az egzisztencializmus alapkövének tekintenek, az emberi élet céltalanságával foglalkozik. A főhős, Antoine Roquentin, felfedezi a körülötte levő túlságos bőséget, melyben saját magánya undorral tölti el. A fal (1938) öt történetet és egy novellát gyűjt egybe. Az Egy vezér gyermekkora című rövid remekműben a szánalmas főhős, Lucien, úgy gondolja, hogy nem is létezik. Egy homoszexuális kapcsolaton keresztül keresi az erősség érzetét. Barátai buzdításától fellelkesülve, Lucien végül egy szélsőséges csoportba kerül ahol a cél a francia vér megtisztítása és a zsidók verése. A lét és a semmi művében megteremtette saját filozófiai rendszerének alapjait, amelyben a lényeg a létezés. Megkülönböztette azokat a dolgokat amelyek önmaguktól léteznek és az embereket, akik önmagukért léteznek. A tudás behatároltságának és a halandóságnak tudatában, az emberek egzisztenciális félelemmel élnek. Az ember nem annak az összessége, amit birtokol, hanem az, amije még nincs, amiből lehetne neki. Tovább fejlesztette ideológiáját A dialektikus ész kritikája című művében. Sartre szerint az ember rémisztően szabad. Felelősek vagyunk választásainkért és érzelmi életünkért. Isten nélküli világegyetemben az életnek nincs értelme. Nagyra tartott prózája mellett még sikeresebbek drámái. Első színpadi művében, a Legyekben (1943), vizsgálta az elkötelezettség és felelősségtudat témáit. A történetben, amely az ókori Görögországban játszódik, Oresztész megöli Agamemnón gyilkosát, ezzel megmenekítve a várost a bűnösség terhe alól. Sartre szerint csak annak hasznos a szabadság, aki felvállalja a felelősséget egy adott helyzetben, úgy, mint Oresztész. A háború utáni években egymás után a Zárt tárgyalás-t majd a Tisztességtudó utcalány-t írta. Mindkettő a polgári erkölcsök hazugságairól szól. Azután a Temetetlen holtakat és a Piszkos kezeket. Ezekben a gyilkos erővel tovább élő múlt a kemény bírálat tárgya. Legkitűnőbb drámai műve Az ördög és a jóisten. Ez a történelmi dráma a német parasztháborúban játszódik, hőse Goetz, a zsoldosvezér. Sartre-nál Goetz felismeri, hogy az ördögöt, a gonoszságot szolgálta, ezt jóvá akarja tenni, s Isten oldalára áll, hogy a jót szolgálja. De akárhol áll, mindegyik eszme a rosszat, a gonoszságot szolgálja. Ezeknek a drámáknak eszmei, gyakran filozófiai tartalma szemléletes jellemek izgalmasan érdekes történetein keresztül hat az olvasóra.

A Mi az irodalom? (1947) legismertebb irodalmi kritikája. Összepárosította a költészetet a festészettel, a szobrászattal és a zenével – ezek nem jelek hanem dolgok. A művészi alkotás egyik fő motívuma az érzésre irányuló szükség, amely fontos a világgal való kapcsolat létrehozásához. Az író mindig egy udvari bolond szerepét tölti be, de elsődleges szerepe, hogy ne legyen közönyös az őt körülvevő világgal szemben: egy regényíró nem mentesülhet a politikai és társadalmi kinyilatkoztatástól. Az olvasó kelti életre az irodalmi művet – nem igaz az, hogy valaki magának ír. 1946-tól 1955-ig számos életrajzi tanulmányt írt, amelyek közül a legfontosabb a Szent G., komédiás és mártír (1952). 1953-ban, Sztálin halála után elismerte a szovjet rendszer kritikájának jogosságát jóllehet védte a szovjet államot. A következő évben el is látogatott a Szovjetunióba, ahol rendkívül szívélyesen fogadták. Tolmácsával, Lena Zoninával, szerelmi viszonyba bonyolódott. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást, de nem a szovjet embereket, 1968-ban bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói szerződés országait, illetve magát a szerződést is. A Szovjetunióban személyesen kritizálta Hruscsovot. A francia titkos rendőrség, algériai terrortámadástól tartva, felrobbantott egy bombát Bonaparte utcai lakásában. Élete vége felé szorosan belefonódott a vietnami háború elleni mozgalomba. Az Új Baloldal nevű pártban nagyon népszerű volt és az Algériát sújtó francia gyarmatosító politika elleni erőfeszítései hamar ismertté tették a harmadik világban. 1970-ben letartóztatták mert az utcán árusított betiltott maoista írásokat. Jól ismerte Mao Ce-tung műveit és 1955-ben ellátogatott Kínába. Az 1960-as évek elején a kubai gazdasági és társadalmi forradalom azonban jobban lekötötte az érdeklődését. Találkozott Fidel Castróval is. Jean-Paul Sartre, 1964-ben Nobel-díjat kapott, amit visszautasított. 11 évvel később, mikor a díjjal járó juttatás jelentősen emelkedett, levelet írt a Nobel-díj bizottságnak, hogy meggondolta magát, és megkaphatja-e utólag a pénzdíjat (állítólag jótékonysági célokra akarta felhasználni). A válasz nem volt. Az Őrült család volt utolsó nagy műve, amit már be sem tudott fejezni. 1973-tól látása egyre romlott, halála előtt már szinte teljesen vak volt. Párizsban halt meg 1980. április 15-én.