HAJNALI TÁJON

Homlokomra könnyű galambok
Szálltak, ajkamra súlytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Szólítom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.

Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalka és liliom,
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliom kék ködökben.

Oly messze látok a hajnali tájon, -
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen. 

TÁN JÓ S TÁN ROSSZ...

December foga csattog... a havas föld derengve világít,
De a csillagtalan ég kopaszon s feketén didereg, -
Cigány ujjaim szerteválva bolyonganak a nagy hasú kályha
Falán s mint jó tüzű bor árad begyükben a meleg.

Tán jó s tán rossz, hogy magam mindig szobába temettem,
S a szobának mindig egy, csak egy ablaka volt,
Melyen a fekete ég, mint álmos fejű, lomha medve
Magányos lelkem keseredő mézéért lehajolt,

S melyen kiláttam a megőszült, hófedte éjszakába,
Túl házakon, hegyeken és elhagyatott hidakon,
A csörömpölő erdőkig, hol égőszemű farkas falka barangol,
Útjában fekete csillagokat taposva a havon.

Tán jó s tán rossz, hogy itt éltem és nőttem a kályha mellett,
Mint a kaktusz: szúrósan és ki nem nyílva soha, -
Tán megfagytam volna, ha gyöngéden rám lehelő melegével
Nem őriz, fázós és félős gyermeket, a szoba,

Tán jó... s tán rossz, rossz, rossz, hogy nem futottam zokogva közétek,
Elveszve inkább, de mégse, mégse libegő, halott
Árnyék decemberi kályha tüzénél, hanem ordas keserű lélek,
S Veletek vacogó, testvéreim: ordító, éhes farkasok!  

A levert 1848/49-es szabadságharc reményvesztett nemzedéke fuldoklott így a közöny és a kétségbeesés homoktengerében: róluk szól Sárközi György regénye. Ez a könyv méltán viseli a Tompa Mihály allegóriájából vett címet: Mondd meg neki, hogy pusztulunk, veszünk Mint oldott kéve, Széthull nemzetünk... Testvér testvért, apát fiú elad: - a főalakok sorsán keresztül döbbenetes erővel elevenednek meg a vers látomásos sorai. Egy nép - önhibájából is elbukó - vérbe fojtott forradalmának eseményeit, a kudarc történelmi okait, szereplőinek pusztító szenvedélyekkel terhes életútját mindvégig érdekfeszítőn, filmszerű mozgalmassággal állítja elénk a szerző. Akárcsak Stendhal, aki a Pármai kolostorban a háttérből, mintegy az események fonákjáról mutatja a vesztett waterlooi csatát - ugyanezzel a páratlan írói leleménnyel él Sárközi is: a kulisszák mögül, hétköznapi világításban láttatja a vesztett csaták, bukott forradalmak, egyéni tragédiák sodrásában hőseit. 1849 vértanúi mellé méltán sorolhatjuk minden elbukott forradalom nagy áldozatvállalóiként az emigránsokat; könyvünk főszereplőjének, Mednyánszky Cézárnak sorsában nekik emel emlékművet Sárközi; nekik, akik még csak messziről sem láthatták meg az ígéret földjének fáit.

Esőcseppek

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

Néhanapján egy kéz értem kinyúl,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold
s új életet kezd, ki fölém hajolt.

Gomolygó századok fojtó ködöt
lehelnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vízjelét!

Holtan is élek, míg irgalma tart
a papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.

Mint lehelet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.