A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerült, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne,
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörül,
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körül,
melyben egy ájult, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszűnik.

Szabó Lőrinc fordítása

Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Tóth Árpád fordítása

Történetek a jóistenről

(Saját halálát add meg, Istenem)


Saját halálát add meg, Istenem,
mindenkinek, azt mi létében érik,
amelyben vágy volt, ínség s értelem.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Rainer Maria Rilke e korai, népszerű művét 1900-ban, saját feljegyzései szerint hét egymást követő éjszakán írta meg. A tizenhárom történet forrását legalábbis részben az itáliai és orosz mondavilágban találjuk, amelyet Rilke firenzei, illetve oroszországi tartózkodása során ismerhetett meg. Az orosz emberek életének csodaszerű eseményeit kissé ironikus hangvétellel ábrázolják az egymáshoz kapcsolódó elbeszélések, melyeknek hősei föléje emelkednek a mindennapoknak. Az első kiadás alcíme szerint a könyv a felnőttekhez szól, úgy, hogy azok továbbmesélhessék a történeteket a gyerekeknek. A nagy visszhangot kiváltott mű magyarul 1921-ben jelent meg először.

DUINOI ELÉGIÁK

A Duinoi elégiák a Rilke-életműnek ez a látomásos, gondolatgazdag (1912 és 1922 között készült) záró ciklusa tíz darabból áll. Mi az ember rendeltetése, sorsa a Mindenségben, melyben a maradandóság, az "angyali lét" és a mulandóság, létünk pusztulása néz egymással szembe? Mi a tiszta ember: a szerelem?; a mítoszok?; a tudatalatti világ?; a magány? Miért kell vállalnunk - legnemesebbre feszítve - az emberi sorsot?: ilyen nagy horderejű kérdésekkel birkózik e versfüzetében a költő. Sajátos nyelve, többrétegű és többértelmű jelképei hatalmas feladatot állítanak a műfordító elé is. Tandori Dezső és Tellér Gyula a korábbi kísérletek nyomában járva - a szöveghűség és a lírai hitelesség személyességének arányait keresve - hozzák az új változatokat, amelyeknek az is az előnye, hogy az átültetési variánsok a pontosabb értelmezést segíthetik. Mindketten az "elégiákkal" való találkozások életre szóló és élet- szemléletet alakító hatásáról értekeznek a fordításokhoz mellékelt szép esszéjükben. - A művészet "a végérvényes, szabad Igen-mondás a világra", "az egész iránti szenvedély" - vallja Rilke a versek szellemében élete utolsó hónapjaiban papírra vetett és a kiadványt kitűnően kiegészítő Végrendeletének szövegében. A költőnek ez a textusa ebben a füzetben lát először magyarul napvilágot. - A nagy indulati költészet igézetét támasztó költemények élvezete komoly szellemi erőfeszítést igényel - ezért kevesekhez szól a kiadvány.