Phaedra

 Az antik irodalom különleges, a XX. században nagy érdeklődéssel kísért nőalakja Phaedra, a szenvedélyes és reménytelen szerelmes, az önmaga szenvedélyébe belepusztuló csábító, a férfit elpusztító kísértő. Phaedra alakja szintén az athéni mondakörhöz kapcsolódik. Ő Thézeusz második felesége, aki végzetszerű, szenvedélyes szerelemre ébred mostohafia, a szűzies Hippolütosz iránt. Saját érzelmeitől maga is megijed, de hiába küzd szenvedélye ellen s amikor az ifjú, inkább a vadászatot kedvelő Hippolütosz visszautasítja mostohaanyja szerelmi próbálkozását, az asszony elvakult szenvedélyében és sértettségében bevádolja őt férjénél. Thézeusz a vád alapján azt hiszi, hogy meg akarta szerezni asszonyát, s felindult dühében és féltékenységében Hippolütosz gyilkosává válik. Az önnön tettétől elborzadt és Hippolütosz elvesztése miatt összeomlott Phaedra saját kezével vet véget életének. A történetet Euripidész Hippolütosz című tragédiájából ismerhettük meg először. A gyötrődő, pusztító és önpusztító szenvedélyt óriási erővel ábrázolja egy olyan drámában, amelynek mindhárom főszereplője archetipikus alak. A típus egyébként megjelenik a Bibliában is (Potifárné), illetve tovább él a világirodalomban. A 17. század francia klasszicizmusának legkiválóbb alkotója, Racine erkölcsi-morális problémaként, zárt szerkezetű tragédiában meséli újra Phaedra történetét. Ez a típus a XX. századi francia irodalomban, sőt filmművészetben is tovább él.

RÉSZLET

Megértlek, s ismerem jogos okát e bajnak:
Phaedra ittléte sért. Phaedra látása zaklat.
Veszélyes mostoha, alig látott meg, és
Máris reád szakadt a gyors száműzetés.



Iphigenia

Ebben a Racine-darabban a konfliktus igazi tere nem a kegyetlen istenek és az ember között feszül, hanem az emberi világon belül, azaz Iphigenia családjában. Az alapszituáció jól ismert: Agamemnon vétkezett Diana istennő ellen, és addig, míg bűne megbocsátást nem nyer, a görög hajóhad nem indulhat el a szélcsend miatt Trója ellen. Diana akkor bocsát meg, ha Agamemnon saját lányát áldozza fel oltárán. De a fő hangsúly nem az istenek kegyetlenségén van Racine esetében, hanem a családon belüli hatalmi viszonyokon. Nagyszerűen szemlélteti ezt az a rész, melyben Iphigenia arról beszél, hogy feltétel nélkül kész magát apja akaratának alávetni:

Nem történt árulás, atyám, ne háborogj;
Én engedni fogok, ha úgy parancsolod.
Tiéd az életem; ha visszaveszed itt van.
(653. o.)

Látható, hogy Iphigenia nem az istenekkel szemben érez tartozást, és apja kedvéért kész az áldozatra, tehát az istenek parancsa helyére az apai tekintély kerül. Már itt is láthatjuk az öndekonstrukció egyik kezdeti lépését, hiszen Iphigenia a halált, azaz a rendszer megbontását éppen azért vállalja, mert túlságosan beleágyazódott ebbe a struktúrába. Első pillantásra Achilles, Iphigenia legfobb védője, mintha nem tartozna bele ebbe a családi struktúrába, azonban mint a lány leendő férje, már ő is családtagként lép fel Iphigenia védelmében, ahogy ezt következő, Agamemnonhoz intézett szavai is bizonyítják:

Nem uram, már nem tied a lány:
Hiú igéretek már nem csapnak be engem.
Amíg egy csöppnyi vér kering ereimben,
Kell, hogy sorsomba fond sorsát s nékem add,
Megesküdtél rá, s megvédem jogomat.
(659 o.)

Achilles itt lényegében Agamemnon apai jogait kérdőjelezi meg és csak ezután kerül a szó Agamemnon vezérségére. Achilles ellenkező hatást ér el azzal szemben, amit szeretett volna: a felháborodott Agamemnon mintegy (hogy a magyar irodalomtörténet eme gyönyörű és mély értelmű terminusát használjuk) "mégis morálból" hajtva elhatározza magát lánya meggyilkolására. Erre azonban nem csupán sértett hadvezéri méltósága készteti, hanem az is, hogy családja előtt megőrizze apai tekintélyét

Ez megpecsételi halálát, mindhiába.
jobban megrendített a lányom egymagába.
E gőgös szerelem nemcsak hogy nem riaszt,
S nem gátolja karom, még sürgeti is azt.
(661 o.)

Tisztázzuk: tehát Agamemnon azért határozza el lánya feláldozását, mert helyre akarja állítani a struktúrán belüli helyét, és ezért magát a struktúrát bontja meg (az már részletkérdés, hogy ez az úgynevezett "megbontás" szeretett lánya feláldozása). Szép kis csapda. Később visszakozik valamelyest, ekkor azonban lehetetlen feltételként azt követeli, hogy Iphigenia sohase láthassa Achillest (a sértett apai méltóság legnyilvánvalóbb megnyilvánulása ez), de lány ezt a feltételt nem vállalja. A családi szerkezet eme apóriájában csak egy idegen elem jelenthet megoldást, Eriphile, kit Iphigenia helyett áldoznak fel.

(Ez azonban csupán látszatmegoldás: később Klytaemnestra gyilkossága, és Orestes válasz-gyilkossága is erre az apóriára vezethető vissza.)

Forrás: Stemler Miklós

Berenice

Szeretheti-e Titus a szenvedélyes szerelmében olyan odaadó, olyan nemes Berenicét? Szembeszegülhet-e a római közerkölccsel egy másik, talán emberibb erkölcs, a szerelem törvénye nevében? Vállalja-e a birodalom gondját, a történelmi küldetést, amelyre római lelkiismerete ösztönzi, s elhagyja Berenicét? De hiszen a lelkiismeret ennek éppen az ellenkezőjét is parancsolja. Megoldhatatlan helyzetben vergődnek Racine hősei, s klasszikusan tiszta monológokban fogalmazzák meg vívódásukat, viharzó szenvedélyeiket. Talán éppen az értelem pontos formáiban szorított szenvedély feszültségében van Racine három évszázad múltán is elevenen ható varázsának titka.