A klasszikus tragédia megteremtője. Beauvais-ban és Port-Royalban tanult, ahol alaposan megismeri a görög irodalmat. A tragédia hármas egységét nagy hozzáértéssel és egyszerűséggel alkalmazta. A racine-i bonyodalom két alap konfliktusra vezethető vissza: szerelmi versengés, két trónkövetelő között, hatalmi konfliktus apa és fiú között, amelyek szorosan összefonódhatnak. Az ösztönös és legyőzhetetlen szerelmet ábrázolja, drámái nem történelmi, hanem mitikus időben játszódnak. Egész pályafutása alatt mindössze 12 drámát írt, mégis őt tartják a legjobb francia drámaírónak.

Módos polgárcsalád gyermeke volt, korán elvesztette szüleit. Lelkiismeretes gyámja nemcsak örökségére vigyázott, de neveltetéséről is körültekintően gondoskodott. Amikor középiskolássá növekedett, a janzenista atyák híresen színvonalas gimnáziumába íratta. Kezdettől fogva rendkívül jó tanuló, tehetséges ifjú, már korán mesteri verselő. Hamar lett jártas a teológia mellett a görög-római mitológiában, a történelemben, a szentnek mondott nyelvekben (a görögben, héberben, latinban). Még nincs 16 éves, amikor a királyi Udvar pályázatot hirdetett egy költeményre, amely a király és a királyné házassági évfordulóját ünnepli. Az ország minden részéből érkeztek jeligés versenyművek. A tudós bírálók egyhangúlag egy mesteri verseléssel és rendkívül szép nyelvezettel felépített ódára szavaztak. S amikor a jeligét rejtő borítékot kibontották, kiderült, hogy a költő egy gimnazista fiatalember. Meg is hívták a díjkiosztó ünnepségre Versailles-ba. Ott volt maga a király és a királyné, megköszönték a kitűnő üdvözlő költeményt, átnyújtották a díjul kitűzött aranyakat, és azonnal udvaroncként köszöntötték, akinek bármikor joga van a legmagasabb körökben megjelenni. Ettől a kitüntetéstől a janzenista atyák megijedtek, féltek, hogy a kitűnő tanuló abbahagyja tanulmányait, elcsábítja a csillogó - de tudós körökben igen léha hírű - udvari élet. Rá is tudták beszélni a nagyon is törekvő ifjút, hogy ne hagyja abba a tanulást. Még legalább 2 év, amíg befejezheti a gimnáziumot, akkor döntsön, hogy tanító vagy éppen pap kíván-e lenni, vagy az Udvar csillogó életét választja. Racine nem tanító, még kevésbé pap kívánt lenni. Versének sikere után remélte, hogy elismert költő lehet Versailles-ban. Egy-két évvel később, már tizenkilencedik életévében jelentkezett az udvari hivatalnál, ahol örömmel fogadták és el is várták, hogy tollával ékeskedjék az udvari életben. Hamarosan meg is ismerkedhetett az ünnepelt Corneille-jel, aki úgy fogadta, mint tehetséges tanítványnak való ifjút. Ennél is fontosabb volt a számára, hogy összebarátkozott azzal az Udvarban már otthonos íróval, aki - akárcsak ő - nem volt nemesember, és polgár létére hamar megszerezte a közbecsülést. Ezt a Jean-Baptiste Poquelin nevű írót a színházak színésznői, és utóbb mások is "Lágy hangúnak", vagyis franciául Moliere-nek nevezték.

Kezdetben Corneille és Moliere biztatására próbálkozott a drámaírással. Tanulmányozta Arisztotelész mellett Boileau elmélkedéseit, tanácsait alaposan megtanulta. Ez az első dráma Nagy Sándorról szólt, még nem volt jelentékeny alkotás, de formailag hibátlan, nyelvezete költői. Még nem kirobbanó siker, de eléggé tetszett a nézőknek és a kritikusoknak, így a színház szívesen várta a következőt. Ez pedig az egymást gyilkoló Oidipusz - fiakról szólt. Drámai feszültsége erőteljesebb az első kísérleténél. E két kezdő drámával tanult bele a műfajba és fejlődött ki érzéke az ellentétek ábrázolására. Az Udvar hölgyei és a színházak művésznői versengve tanították a fiatal költőt a szerelem művészetére és tudományára. És a szerelem magatartásformái árulnak el talán a legtöbbet a lélekalkatokról. Racine szenvedélyesen váltogatta különböző egyéniségű szeretőit. Idővel meg is nősült, jó férj, majd jó családapa lett belőle, de a hűség és hűtlenség teljes összhangját élte a családi otthonában és művészi-udvari nagyvilágában. Mikor a bemutatkozó két dráma után 28 éves korában színre került az Andromaché, egyhangú volt az elragadtatás. Andromaché görög mitológiai hölgy, Homérosztól ismert, ő volt Hektor felesége, majd özvegye, aki kénytelen volt ellenséges férfihoz feleségül menni. Ezt a sajátos, gyönyörökkel teljes tragédiát, szerelem és gyűlölet keveredését oly mesterien ábrázolja, hogy ettől fogva a női lélek elismert elemző mestere. Ezután szakadatlan sikerek között még 7 drámát írt. Ez a 8 színpadi mű jelenti a racine-i életmű gerincét, közülük az egyetlenegy vígjáték, szintén görög téma újraábrázolása (A pereskedő), a többi tragédia, akkor is, ha nem mindegyik végződik halállal. Egyik legérdekesebb elmélkedő művében, a Bérénice előszavában fejti ki, hogy a tragikum nem okvetlenül halálesetben nyilvánul meg. Egy remény szomorú elmúlása, egy magas hőfokú bánat, egy csalódás, ami sok mindent érvénytelenné vagy értelmetlenné tesz, lehet olyan tragédia, mint egy mindent lezáró halál. Éppen az említett műben a vágyak és a politikai kényszerűség ellentéte úgy semmisíti meg a reményeket, hogy életre szóló szomorúság a következménye nem is egy, hanem három lélek számára is. Sokak szerint legjobb drámája a Phaedra. Itt egy már idősödő, de még fiatalos lelkű és indulatú asszony férjének fiába, vagyis a saját mostohafiába szerelmes. Értelme fékezni akarja szenvedélyét, de ösztöne legyőzi józanságát. A helyzet egyszerre három tragédiát rejteget: az öngyötrő asszonyét, a fiúét és a férjét, aki a fiú apja. A király valamikor a Phaedra zajos sikere után valamin úgy megsértődött, hogy közölte: "Racine, nem kívánom többé látni." A költő Elhagyta Versailles-t, Párizst is, családjával visszavonult vidéki birtokára. Vidéki magányában, családja körében teológiai, filozófiai, olykor dramaturgiai elmélkedéseket írt. A király nem hívta őt, ő pedig nem igyekezett visszakerülni a királyi kegyekbe. Újabb drámát egy sajátos véletlen folytán kezdett írni. Két leánya a saint-cyri leánynevelő intézetbe járt. A híres iskolát vezető nővérek a leányok útján megkérték a híres írót, hogy írjon nekik egy vallásos - áhítatos ünnepi játékot. Racine megírta az Ótestamentum ismert hősnőjének, Eszternek a történetét. A perzsa királynévá emelkedett zsidó lány megmenti veszélybe jutott népét. Az Eszter nem tragédia, hanem ünnepi játék, áhítatot keltő költői kórusdráma. Otthoni magányban a költő megírta utolsó tragédiáját: az Athaliet, amely egy zsarnok királynőről szól, akit leghívebb emberei az ország és a nép érdekében megölnek. Hatvanéves korában, 1699. április 21-én halt meg.

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL