A modern francia költők legkiválóbbjaihoz tartozik, akinek poezisét történelem- és természetbölcseleti gondolatok ihletik. Párizsban született 1839. március 16-án René Francois Armand Prudhomme néven. Apját nagyon korán elvesztette, az ő emlékére vette fel annak keresztnevét, a Sullyt. Eleinte Matematikával és természettudományokkal foglalkozott, mérnöknek készült, ebben azonban megakadályozta szembetegsége, ezután komolyan fontolóra vette, hogy dominikánus szerzetesnek áll, végül középiskola után mégis a Schneider-Creuzot gyár levelezője lett. 1860-tól jogot tanult, diplomájának megszerzése után egy közjegyzői irodában helyezkedett el. Életének egyetlen igazi szerelmi élménye is erre az időre esett, de mivel szíve választottja kikosarazta, Prudhomme inkább a filozófia tanulmányozásában és a versírásban talált menedéket, s egész életében agglegény maradt. A boldogtalan és felettébb reménytelen szerelem ihlette 1865-ben első, Stanzák és költemények című kötetét. A gondosan csiszolt és finom hangulatú versek közül a legismertebb a Törött váza, amely a 20. század elejének magyar olvasókönyveiből sem hiányozhatott. Prudhomme egy csapásra ismert lett, közönség, kritika és pályatársak egybehangzó lelkesedéssel fogadták. Olyannyira, hogy rögtön be is került a Jelenkori Parnasszus című folyóirat első kötetébe olyan neves költők társaságában, mint Baudelaire, Gautier, Mallarmé és Verlaine.

Prudhomme művészete, igen gondosan megformált, páratlan műveltségről tanúskodó, - filozofikus versei tökéletesen beleilleszkedtek a parnasszizmus irányzatába. 1869-ben Lucretius A természetről című latin tankölteményének fordításához írott előszavában fogalmazta meg a költészet és a filozófia közös célját, önmagunk tökéletesebb megismerését. 1870-ben, a porosz-francia háború idején őt is besorozták, ebből az élményből született meg az Impressions de la guerre (A háború benyomásai) című kötete. Még ugyanebben az évben több súlyos csapás is érte: anyja, nagybátyja és nagynénje is meghalt, ő pedig egy szélütés következtében majdnem megbénult, s egészségi állapota hátralévő éveiben fokozatosan romlott. Költészete a magánéleti tragédiák, sorscsapások hatására még filozofikusabb lett, e kései korszakának két legjelentősebb kötete Az igazság, valamint A boldogság, amely a fausti tudás- és szerelemkeresés motívumát dolgozta fel. 1881-ben a Francia Akadémia "halhatatlanjainak" sorába emelték, majd 1901 májusában a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották, s még ebben az évben ő kapta az legelső alkalommal kiosztott irodalmi Nobel-díjat: "jelentős írói érdemeiért, és különösképpen magasrendű idealizmusról, művészi tökélyről tanúskodó, a szív és lángész ritka összhangját megteremtő költészetéért". A díjjal járó összeget a francia írószövetségnek hagyta azzal a céllal, hogy segítse a költőket első kötetük megjelentetésében. Utolsó éveiben erejét jórészt a betegségekkel való küzdelem kötötte le. 1907. szeptember 7-én a Párizs közelében fekvő Chatenay-ben halt meg.

Művei:

Stances et poemes; 1865.
Les épreuves. Amour, doute, reve; action szonett-gyűjteménye 1866.
Les écuries d"Augias; elbeszélő költeménye 1866.
Croquis italiens; leíró költeményei 1869.
Les solitudes; szív magányát zengő szép költeményei 1869.
Impressions sur la guerre; 1872.
A Lesdestins; pesszimista és optimista világnézet jogosultságai 1872.
La France; 1877.
Les vaines tendresses; 1875.
Le zénith; tudományt istenítése 1876.
Justice; reméli, a tudomány és szerelem igazságot hoznak 1878.
Le bonheur; Faust-monda feldolgozása 1888.