Az 1887-ben született s rendkívüli elismeréssel 1960-ban jutalmazott Perse neve felénk kevesek számára hangzik ismerősen: az Alexis Saint-Léger Léger néven született költő diplomáciai tanulmányait követően fényes pályára állt (írói álneve beszédes: per se latinul annyit tesz: önmaga által). A Francia Antillákról nem sokkal születése előtt repatriált család sarja Pekingben szolgált, majd külügyminisztériumi főtisztviselő lett. A háború elől 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált, s a Kongresszusi Könyvtár munkatársa lett. A nácibarát vichy-i rezsim bukása után az USA-ban maradt, ám immár mint hazája nagykövete: diplomáciai pályáját nem adta fel - így különös, kettős identitást hordozva nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. Líráját alapvetően meghatározza folyamatos - önként vállalt vagy kényszerű - vándorlása a világban, különös otthontalansága, a távollét élménye, a sok kultúrájúság.

Kozmikus képeket idéző költészetének fő motívuma a száműzöttség, idegenség érzése. 1960-ban Nobel-díjat kapott: "költészetének magasan szárnyaló szellemiségéért és alkotó fantáziájáért, amellyel korunkat látnoki módon megrajzolja". Különös figura ez a költő, aki előkelően azt nyilatkozta egyszer, hogy folyóiratban publikálni olyan, mint zongoradarabot előadni egy hajóhídon. Versei, mint megannyi "kürtcsiga körkörös hanghullám-láncolata", egyszerre anyagiak és távlatosak, konkrétak és kozmikusak. Dikciója sodró, látszólag formátlan, öntörvényű formában tovagörgő szabad vers, mely mint egy folyó, a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig minden útjába kerülőt sodor és tükröztet. Saint-John Perse A fal című huszonöt soros versében is megtaláljuk a jelzők skáláját, de egészen egyéni, eredeti szóösszetételekben. Magyarul megjelent - Bóják és Dicséretek - válogatott költeményei.

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL