Művészi-, értelmiségi otthonból indult. Az apa a maga idejében ismert festő, festészetet oktató főiskolai tanár. Az anya népszerű zongoraművésznő, otthonukban szívesen vendégeskedtek nagy hírű írók, költők. Tolsztoj, Gorkij is gyakran fordult meg náluk. Amikor Moszkvában járt, Rilke is gyakran járt a kultúrát árasztó otthonban. Hamar felismerték a fiú művészi hajlamait. Kisgyermekkorától meglepően jól rajzolt, apja korán bevezette a festészet műhelytitkaiba is. De kamaszkorában elragadja a zene. Ez nyilván anyai hatás következménye, nem kevésbé a család jó barátja, a századforduló nagy hírű zeneszerzője, Szkrjabin hatása. Siheder korában már jól zongorázik, zeneszerző akar lenni. 19 éves korában azonban a filozófia és filozófiatörténet kezdi izgatni, történelem-filozófia szakra iratkozik be az egyetemen. Ez időben már verseket ír. 21 éves korában, 1911-ben egy antológiában már költeményei jelennek meg, két évvel később készen van első verseskötete. Közben néhány hónapra Németországba utazik, hogy a marburgi egyetem filozófiai szakának "nyári szemeszterét" végighallgassa. De nem akar hivatásos filozófus lenni. A bölcselet ugyanúgy gazdagítja, mint korábban szerzett képzőművészeti, majd zenei ismeretek és a folyton gyarapított nyelvtudás, amely fontos előfeltétele, hogy idővel a költői sikerek mellett igen jelentékeny műfordító lehessen, aki egyaránt otthonos a görög és latin antik irodalmakban, meg a német, francia, angol modern kultúrában. A kultúra már korai költészetére ugyanúgy jellemző, mint egész későbbi életművére. Keresi a költészet új, modern formai lehetőségeit, eszmei tartalmait. A futurizmust felszabadító erőnek érzi, de a túlzásait elutasítja, a legmérsékeltebbek közé tartozik, lassan kialakítja a hagyományokból és a forradalmi újításokból ötvöződő, egyéni hangú költészetét.

Ő is várja, amikor elérkezett, ünnepli a forradalmat. Valójában az orosz forradalmak politikai tartalmát sohasem értette meg. Egész lelki alkatában liberális polgári értelmiség volt. A cári önkényuralmat természetesen nem szerette, megdöntését együtt ünnepelte a forradalomra kelt néppel. Mindenek előtt az egyéniség és ezen belül az érzékiség felszabadítását tudta a forradalom lényegének. 1917-ben a forradalom idényén jelent meg Nővérem az élet című verseskönyve, amely már a teljesen érett költőt mutatta be a világnak. Az irodalmi körök már korábban is felismerték tehetségét, de ettől kezdve volt népszerű, nagyra becsült költő. Ez időben barátkozott össze Majakovszkijjal. A két különböző egyéniségű, már ünnepelt és valóban nagy jelentőségű orosz költő kölcsönösen elismerte egymást, ha Majakovszkij olykor gúnyolódott is Paszternak "ádáz értelmiségi" voltán. Nem érdektelen, hogy mindvégig párton kívüli maradt, tüntetően politika mentes. Amikor elvárták tőle, hogy írjon a forradalomról, akkor egy időre a lírától az epikus költészet felé fordult. Előbb megírta az 1905 című hőskölteményt a legelső orosz forradalomról, majd a Schmidt hadnagy című verses regényt egy eszmékkel küszködő értelmiségi fiatalemberről, akit katonának kényszerít a történelem. Családja zsidó származású, de már jó ideje keresztény, ő is az ortodox (görögkeleti) hitben nevelkedett. Korábban a halovány istenhiten kívül nem sok köze volt a vallásos élethez, de a bolsevik materializmus egyre inkább a vallás felé irányította. Vallásos verseit nem is mutatta senkinek, csak jóval halála után jelenhettek meg. Megélhetése biztos maradt, minthogy éveken át fordított, főleg színdarabokat. Shakespeare-nek a legtöbb színjátékát lefordította oroszra. De lefordította a teljes Faustot, valamint számos német és francia drámát. A bőséges jövedelemből vehette azt a vidéki villát, amelynek kertjét kék színű rács zárta el a külvilágtól. Az elbeszélő költemények után írt néhány regényt is, de túl az ötvenedik életévén belekezdett élete fő művének szánt nagy regénybe, a Zsivágó doktorba. Lassan írta, s a mű széles körű, nagy távlatú regény lett egy művelt, filozofikusan gondolkodó orosz értelmiségi belső gyötrelmeiről a szovjet élet valóságában. Sok olvasó hosszadalmasnak, túl körülményesnek, helyenként filozófiai elmélkedésekben megrekedő műnek tartja. Mások szerint minden kitérőjével együtt izgalmas körképe a bolsevik életnek és létformának. Annyi bizonyos, hogy a 20. század egyik legnagyobb társadalmi regénye. Kemény kritikai realista mű a szocialista realizmus kellős közepén. Otthon meg se jelenhetett, először külföldön látott napvilágot. Amikor az orosz világban is megismerték, a kritika szinte pergőtűzzel fogadta. A kortárs világirodalom azonban Nobel-díjjal koszorúzta. Ez olyan felháborodást keltett a Szovjetunióban, hogy hivatalosan közölték, hogy ha elfogadja, akkor távozzék mindörökre a Szovjetunióból. Ő a megtisztelő nagy díj helyett a tőle rég elidegenedett, de a magáénak tudott hazát választotta. Ünnepélyes nyílt levélben mondott le a Nobel-díjról. Ezzel lett már életében is klasszikus, de ezért élhetett még 2 évet csöndesen otthonában 70 éves korában bekövetkezett haláláig.

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL