A fehér kastély

Minden azzal kezdődik, hogy Faruk Darvinoglu "levéltári" kutakodásai során egy porlepte láda fenekén valami régi írást talál, ami tulajdonképpen egy török fogságba esett velencei diák naplója. A szerencsés megtaláló először csak saját gyönyörűségére olvasgatja a sorokat, majd kicsivel később úgy dönt, megírja a történetet úgy, mintha ő találta volna ki. És itt kezdődik a tulajdonképpeni regény.

A velencei tudós diák Nápolyba tartó hajóútja során fogságba esik, és mivel nem hajlandó megtagadni hitét, örökös rabszolgaságra ítélik. Egy Konstantinápolyban élő hodzsának ajándékozzák, akivel annyira hasonlítanak egymásra, mintha testvérek lennének. Mindketten vonzódnak a tudományhoz, gyakran olvasnak, különféle elméleteket állítanak fel, elmesélik egymásnak az életüket. Hogy mindez mire jó? Leginkább arra, hogy megpróbáljanak rájönni: mi lehet a különbség a muzulmánok és a keresztények között. Vagy éppenséggel arra keresik a választ: van-e bármiféle lényegi eltérés ember és ember között? Míg ezeken a kérdéseken elmélkednek, tűzijátékot készítenek, álmot fejtenek, jósolnak - egyszóval igyekeznek minél kellemesebben és hasznosabban eltölteni az idejüket. Aztán a szultán megbízza őket egy új hadigépezet megalkotásával. Cirka hat év alatt el is készülnek vele - és a török sereg ismét elindul világhódító útjára. Lendületük egy lengyelországi fehér kastélynál törik meg, amit az istennek sem tudnak bevenni. Kudarcukért a masinát okolják, és bűnbak gyanánt ki akarják végezni a velenceit. Itt jön a regény nagy fordulata, ami előre vetíti a végkifejletet.

"Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott. ...láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem... Mindaz, amit addig tanultam, minden, amiben addig hittem, megszűnt érték lenni... de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább előrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni."

Oszmant, az ifjú narrátort egészen felkavarja ez a titokzatos olvasmány. Évekig bolyong Törökországban, bejárja a legelhagyatottabb helyeket, s mindvégig ugyanaz az őrült szerelem és remény hajtja. Különös kalandokon át vezet az útja egészen addig a napig, amíg meg nem érti, hogy az új világ, amelyre oly igen vágyik, talán nem is egyéb, mint maga a fényes halál. Az elképesztő fordulatokban gazdag, nyugat-európai hagyományokra épülő, finom humorú misztikus regény eleven és valósághű képet fest a keletről, a mai Törökország életéről, belső viszonyairól. A mágikus realizmus kiemelkedő keleti képviselőjeként ismert Orhan Pamuk művei közül ez a második, amely megjelenik magyarul.

Hó

Oknyomozó riport, tragikomédia, tragédia, szatíra, történelmi regény, politikai kiáltvány, szerelmi történet? Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, Hó című könyvében mindezen műfajok elemeit keverve, változatos, modern szerkezetű regény formájában ad hírt Ka, a költő Karsz nevű kisvárosban töltött néhány napos expedíciójáról. Éppen e sokszínű szerkezeti, hangvételi elem összessége az, amely végig lázban tartja az olvasót és elfeledteti vele a könyv filozófiai és politikai elmélkedésekkel tarkított, amúgy igen lassú ritmusú hömpölygését. Az utolsó lapig nehezen hámozható ki a narrátor, és az író - e kettő a névazonosság (Orhan) ellenére sem biztos, hogy egybeesik - valós nézőpontja e műfaji kavalkádból. Ennek következtében a könyv fő mozgatórugójaként jelenik meg a bizonytalanság, a bennünk motoszkáló kérdés, hogy ugyan mit is akart Pamuk e könyvvel elmondani nekünk? Ehhez jön hozzá a cselekmény kiszámíthatatlansága, a váratlan fordulatokkal, lassan leleplezett titkokkal teli történet.

Kerim Alakusoglu, Ka, 12 éves frankfurti száműzetés után tér vissza Törökországba édesanyja temetésére, majd Karszba utazik, hogy ott cikket írjon a helyi választásokról, és oknyomozó riportot készítsen a fejkendős öngyilkos lányokról. Idegenként, kívülállóként mozog a kisváros rejtjeles, számára csak részeiben megfogható világában, ahol az ideológiai, politika, vallási és hatalmi összecsapások végelláthatatlan hálójának csapdájába kerül. Eredeti úti céljával ellentétben, személyes boldogságát egyengeti. Beleszeret a Hópalota szálló tulajdonosának, szállásadójának szépséges lányába Ipekbe, valamint az új élmények hatására négyéves hallgatás után újra verset ír. A hótól elzárt városban katonai puccs tör ki. A köztársaságpárti erők véres hadjáratot indítanak a kurdok, és a konzervatív iszlám képviselői ellen. Mindeközben Ká gigászi küzdelmet folytat saját boldogságáért, halad előre az önmegvalósítás útján. Az olvasó folyamatos izgalommal követi az eseményeket, keresve a választ arra, vajon Ká balsejtelmei beigazolódnak-e, s a látszólag békét és nyugalmat árasztó hólepel lassan-lassan betemeti-e a költő menekülési útjait. A címadó időjárási jelenség ugyanis mindenütt ott van, olyan fontos szerepet tölt be a regényben, hogy annak egyik főszereplőjeként is számon tartható. Karsz, a városka neve már a kezdetek kezdetén egyértelműen utal a "hó" jelentősségére a könyvben, hiszen a hó törökül "kar". Számos más jelentést is takar a "hó": időnként dicsőséges, máskor vészterhes történelmi korszakokat idéz meg, és egyben betemeti azokat, enyhíti és elnyeli az emberi fájdalmat; isteni jelenlétet sugalló múzsaként tündököl, aki a különböző hitű és ideológiájú karsziakat összetartja. A hópehely, egyedi alakjával Ka, a "másik" főhős életének, a tömegből kiváló egyén sorsának szimbólumává is válik. Az alkotásban megjelenő alkotást, Ka verses kötetének és életének összefonódását is e hatszögletű hópehely képezi le. A hófehér szimbólum didaktikus módon hangsúlyozott szerepét jól ellenpontozzák a szatirikus megközelítésben, mégis rengeteg szimpátiával megrajzolt mellékszereplők alakjai. A könyv hősei, - a baloldali érzelmű, konzervatív lányát mégis elfogadó Turgut bej, a másnapi híreket előre megíró, modern újságíró Szedár bej, a nagyvilági lányból átvedlett, imámképzősök fejkendős bálványa, Kadífe, a színpadon és a "valós" életben forradalmárt alakító színész, Szunaj Zaím, a naiv, Isten létében meg-megingó diák, Nedzsip és lelki társa Fázil, valamint a jószívű terrorista, Éjszemű, - a keleti - és nyugati hatásokat ötvöző, ellentmondásos török kultúra képviselői. A világnézetükben, Európához való viszonyulásokban, a jövővel kapcsolatos elvárásaikban különböző embereket a közös gyökereiken kívül a mindennap azonos időben bemutatott mexikói Marianna című sorozat fűzi össze, amelyet az egész város lélegzet visszafojtva követ napról napra. Pamuk politikai indíttatású posztmodern regénye a szatíra és a tragikum eme kettőségén, az idősíkok elcsúsztatásán, az írói kiszólásokon alapuló elidegenítésen keresztül tárja fel a fanatizmus - legyen az baloldali, vagy jobboldali eredetű - és az emberi brutalitás hátterét, rámutat továbbá a keleti- és a nyugati gondolkodásmód különbségeire, mégis végzetszerű összekapcsolódására. Kelet és Nyugat között, Salman Rushdie-hoz hasonlóan Orhan Pamuk sem kíván egyértelmű válaszvonalat húzni. Egyik szereplőjén Fázilon keresztül, óvva inti a nyugatiakat, attól, hogy véleményt formáljanak a karsziakról, hiszen "olyan messziről senki sem értheti meg" őket "sem az életüket". Ez a kiszólás azonban csak egy, a sok üzenet közül, amelyet a Hó szereplői Európához intéznek, és mindvégig az olvasó feladata marad, hogy a számos közlemény közül, Pamuk eddigi pályafutásának ismeretében kiválassza az író liberális nézőpontjának és szociális érzékenységének leginkább megfelelő téziseket.