Részletek  Pákolitz István műveiből

Anyámnak

Hogyha virág lennék,
ölelnék jó illattal;
Hogyha madár lennék,
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüstholddal,
beragyognám életedet csillagokkal.
Virág vagyok: ékes
piros szirmú, gyönge rózsaág;
madár vagyok: fényes
dalt fütyülő csöpp rigócskád;
eged is: szépséges
aranynappal, ezüstholddal,
beragyogom életedet csillagokkal.

Nem múlik el a szerelem

Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó,
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.

Nem múlik el a szerelem
Csak aggódás lesz.
Minden köhintést számon tartó,
Mindenben betegséget szimatoló
Mindig virrasztó, örök féltés
És bátorító ölelés.

Nem múlik el a szerelem
Csak ellenállás lesz.
Reszkető, fájdalmasan szép
Tiltakozás
A halványuló pipacs hullása
Ellen,
A ráncokban megbúvó nagy törvény
Ellen,
Minden sírba húzó emberi béklyóval
Szemben.

Nem múlik el a szerelem
Csak tüntetés lesz.
A mozdulatlanság..
A kimondhatatlan tehetetlenség
Ellen,
A keménykoporsó,..
A meredt szemű,..
Kibírhatatlan csönd,
A választ nem adó
Néma temető ellen.

Nem múlik el a szerelem

Getszemáné

Hát jól kiválasztotta őket az biztos

Alig kődobásnyira
javában aludt mind a három

Pedig csak azt kérte
hogy egy órányit virrasztanának vele

Valamicske bort is ittak
attól nehezedett volna el a szemük?

Az a kődobásnyi távolság mérhetetlen

Mérhetetlen
mert nem az Isten Fia
az Ember volt

végtelenül elhagyatva
az Ember
aki vérrel verejtékezett
az előre megélt szenvedésben

S mégis maradt annyi ereje
hogy mentegesse az álomszuszékok
gyarlóságát

"A lélek ugyan kész
de a test erőtlen"
A lélek is csak arra volt kész
hogy futni segítsen
az erőtlen lábnak.

Hangya

Kenyérmorzsát visz a hangya, segít neki apja anyja,
sietnek mert fúj a szél, fúvó szélből eső kél.

Ha én fúvó szél lehetnék, felhő elé kerülhetnék
Szétfújnám a tájon, hogy a hangya meg ne ázzon.

Bögrés diákok

Prózai kötet - Pákolitz István előszava

A bögrés diáksorsban az volt az izgalmas, hogy vállaltuk. "Itt van Rhodus, itt ugorj!" Nemcsak szándékban, hanem akaratban, cselekedetben is. "Meg kő tenni a dógot! - ahogy apám mondta. És nem ímmel-ámmal, de ügybuzgón. Ez az ajzottság persze hullámzó volt, az azonban szent igaz: meg kellett fogni a dolog végét, mert igen kevés lehetőség, sokan válogatnak is, akár a tót a vadkörtében.

Alighanem a választási lehetőség sokféleségéből ered, hogy a hivatástudat meg a lelkesedés csak keveseket szárnyaltat az égig, a zömnek csupán gyalogos poroszkálásra futja erejéből. Egy régi ismerősöm fia 1977-ben végezte el a tanárképző főiskolát. Fanyalog, nincs kedve tanítani. Nemcsak a vékonyan csordogáló fizetés miatt, hanem egyáltalán.

Kérdezem: mégis, mihez lenne kedve?

Biggyeszt.
Nem tudja.

Én meg azt nem tudom, hogyan kophat el valaki, mondjuk, tíz év múltán, miképp ábrándulhat ki a munkájából, ha bele se szeretett, ha csak ilyen semmitmondó a lelkesedési kezdősebesség?

Szerencsére jóval több az olyan pályakezdő, aki - bármilyen szakmában - vállalja a "hic Rhodus, hic salta" emberhez méltó tisztességét, hitét, akaratát és kiteljesítését.