A katolikus indíttatású költő a kalocsai Érseki Tanítóképzőben szerzett oklevelet, 1942-ben. Később az ELTE irodalom szakán diplomázott. Országos fórumon először 1943-ban jelentkezett verseivel, a Herczeg Ferenc szerkesztette Új időkben. Volt tanító és népművelő. 1960-80-ig a pécsi Jelenkor című folyóirat szerkesztője volt. József Attila díjas (1963) és SZOT-díjas (1974). Tapasztalatait foglalta verseibe, költészete a hagyományok rendjéhez igazodott. Azt a lírai realizmust képviselte, amely a természet és az emberi élet költői ábrázolásában, a külső világra épülő meditációban találja meg feladatát. A "pannon" impresszionizmus formaképző eljárásait követte, a dunántúli életben fedezte fel a rend és a szépség elemi forrását. Tiszta hangot ütött meg, festői szóképeket használt, biztos életörömről, szerény méltóságtudatról beszélt. Nem ismerte a szenvedély viharos kitöréseit, bensőséges érzésekről szólott, rend, egyensúly és fegyelem voltak költészetének tájékozódási pontjai. A rendre és egyensúlyra alapozott élet nemcsak belső biztonságot adott, hanem magasra tekintő erkölcsi igényességet is. A pécsi költő a személyiség teljesebb megvalósításának lehetőségét találta meg a költői harmóniában és a benső fegyelemben. Szerelmi etikája is fegyelmezett önérzetről tanúskodik, verseiben két autonóm emberi egyéniség felelős kapcsolatát hirdeti (Méltóság). Költészetét biztonságadó moralitás hatja át: a művészi tevékenységet elkötelezett, társadalmi érvényű cselekvésnek tekinti. Ez a felfogás alapozta meg költői önérzetét. Költészetének egyensúlya a hatvanas évek második felében bomlott meg, ekkor jelentek meg Ami lehet (1969), Zöldarany (1972), Koronák (1974) című kötetei.

Biztonságos világképének megrendülését kezdetben társadalmi tapasztalatai okozták: a szocialista eszményektől idegen mentalitással és magatartással perlekedett. A szelíd életképeket protestáló versek, a biztos harmóniát kritikai indulat, a moralisták lázadó szenvedélye váltotta fel. Az alkotó személyiség átalakulását egyéni megpróbáltatások is siettették: az öregedés gondjai, a beteg szív kihagyó ritmusa. Pákolitz István személyes drámába kényszerült, számot kellett vetnie az emberi élet múlandóságával, tekintetét ismeretlen mélységek felé kellett fordítania. Költészetébe addig szinte alig ismert elégikus rezignáció, tragikus érzés költözött, ugyanakkor makacs ellenállás, amely a szorongások ellenében a lélek békéjét védelmezte. A költő a természet (Barackfa), illetve a magyar történelem példázatos ábrázolása révén fejezte ki az ellenállás morális értékét. Verseinek zaklatottabb dallamán is érződött a belső küzdelem, költészete poétikailag is változott. Hangja töprengőbb lett, elemző igénye mélyebbre világít, a személyiség mélyén ható belső konfliktusait tárja fel. Formája nyugtalanabb, ugyanakkor intellektuálisan feszesebb. Két fogalom, két képzet között nagyobb feszültséget teremt. A versek hangolása általában elégikus, nemegyszer ironikus, képalkotásában szerepet kap a groteszk. A dunántúli életképek költője a testi szenvedéssel és kegyetlen szorongásaival küzdve újította meg költészetét.

Pécs díszpolgára. Sokáig Pécsett, a meszesi Korvin Ottó utcában lakott. Halála után özvegye a szülővárosnak (Paks), s azon belül a Városi Múzeumnak adományozta Pákolitz István irodalmi hagyatékát, dolgozószobájának bútorait és a költő személyes tárgyait. - 1964-68 között a pécsi Janus Pannonius Gimnázium szavaló körének tagja volt e honlap készítője. Egy író-olvasó találkozón személyesen is találkoztam a költővel, sőt dedikáltattam is egy kötetét. Jó pár évvel később, lánya Éva kollegám volt Pécs egyik középiskolájában. Sokat beszélgettünk édesapjáról, versekről, írásról. Úgy gondolom, az indíttatást ahhoz, hogy magam is megpróbálkozzam az írással Pákolitz Istvánnak köszönhetem, tiszteletem felé töretlen. (Femis).

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL