Ebben a művében a férfi és a nő viszonyát elemzi: "a nő a dekadens típusokkal, a papokkal együtt mindig is összeesküdött a »hatalmasok«, az »erősek«, a férfiak ellen". A nő mindig eltulajdonítja a gyermekeket a jámborság, a részvét, a szeretet kultuszára – az anya képviseli meggyőzően az altruizmust. Ezen a ponton úgy mutatja meg magát a nő, mint a nihilizmus megtestesítője. Nietzsche kétféle nőt és kétféle, ennek a különbségtevésnek megfelelő női dialógusformát különböztet meg egymástól. Az első csoportba azok a nők sorolhatók, akik szemben állnak az Álarcok című feljegyzésben megnevezett "egyes nők" megjelölés alá vonható nők csoportjával. Az első csoportba sorolható nő barát, de olyan barát, aki már levetette vagy el sem nyerte az érzékiség fátylát, amely meghatározza sorsát a férfival való viszonyban. A "nőbarát" egy kasztrált, "Isten és az Állat szomszédságából" kiemelt lény, aki már nem képes elcsábítani a férfit. Vele szemben a második csoportba tartozó nő "a színlelés szakértője". Nietzsche nem minden szarkazmus nélkül írja, hogy a becsapott, labirintusba vesző férfiak a nők "kinyilatkoztatásait még hosszú idővel elhangzásuk után is szibillai jóslatokként értékelik és értelmezik". De miről ismerhető fel a labirintusépítő nő? Az ilyen nő ismertetőjegye a beszélgetésre való képtelenség, mondja Nietzsche. Nietzsche szerint a nővel való beszélgetés és az ennek nyomán kibontakozó barátság alapja a test nem-játéka, nem-feltűnése: "Az asszonyok nagyon is köthetnek barátságot férfival; ám nem árt egy kis fizikai ellenszenv, ha őszintén ki akarnak tartani a barátság mellett." A nemek között kiépíthető harmonikus kapcsolat alapja: a beszélgetésre való képesség türelmes gondozása, amelyet ebben a játékban mindazonáltal továbbra is a férfi, egy fallogocentrikus hagyomány nő-képe irányít: "A házasságban minden egyéb" – a testjáték – "átmeneti csupán, a kapcsolat nagyobb része viszont beszélgetéssel telik el".

Versek - A MAGÁNY

A magány
nem éltet: érik...
S ehhez még a nap is barátod kell legyen.

LATOR LÁSZLÓ

A HAJNALPÍR

A hajnalpír
szemtelen ártatlansággal
látta ezt és eltűnt.
Viharfelhők jöttek mögötte.

HAJNAL GÁBOR

Az olyan írásokat szeretem csak, melyeket vérével írt valaki. Írj vérrel, és megtudod, hogy szellem a vér.
Nem könnyű az idegen vért megérteni: gyűlölöm a naplopó könyvmolyokat.
Aki ismeri az olvasót, mit sem tesz érte többé. Még egy évszázadnyi olvasó - és bűzlik maga a szellem is.
Hogy mindenki olvasni tanul: idővel nemcsak az írást, de a gondolkodást is megrontja.
Valaha isten volt a szellem, azután emberré lett - és íme, még csőcselék is lészen.
Aki vérével írja mondásait, az nem olvasmány akar lenni, hanem arra való, hogy betéve tudják.
A hegyekben a csúcstól csúcsig vezető út a legrövidebb: már akinek elég hosszú a lába. Ilyen hegycsúcsok legyenek mondásaid: nagy legyen és termetes, akihez intézed szavad.
Ritka és tiszta a lég, a veszély közel, vidám gonoszkodással telve a szellem: így illik mind a másikához.
Koboldok vegyenek körül, mert én bátor vagyok. A bátorság elriasztja a kísérteteket, és magának teremt koboldokat - a bátorság nevetni akar.
Nem érzek többé veletek: felleget látok magam alatt, súlyos feketeséget, és kinevetem - pedig épp a ti viharfelhőtök az.
Ti a magasba tekintgettek, emelkedettségre vágyva. Én pedig lenézek, mert emelkedett vagyok.
Ki tud közületek emelkedetten nevetni?
Aki a legmagasabb hegyeken jár, annak nevetség minden szomorú-játék, minden szomorú- komolykodás.
Bátor, gondtalan, gúnyos, erőszakos - a bölcsesség bennünket ilyennek akar: asszony a bölcsesség, és nem szeret mást, csakis a harcosokat.
Azt mondjátok: "az élet oly nehéz". De mi végre délelőtti büszkeségtek, és estéli megadásotok?
Az élet nehéz: de azért csak ne kényeskedjetek! Derék teherhordó szamarak meg szamárkancák vagyunk mi, mindannyian.
Mi közünk a rózsabimbóhoz, mely megremeg, ha testét harmathullás teríti be?
Való igaz: nem az élet, de a szeretet megszokása késztet, hogy szeressük az életet.
A szeretetben mindig van valamennyi őrület. De az őrületben is mindig van valamennyi ész.
És előttem is, aki kedvelem az életet, bizony előttem is feltűnnek pillangók és szappanbuborékok, meg a velük rokon emberek is, akik a legtöbbet tudják a boldogságról.
Látván, e balga könnyelmű kecses rebbenő lelkecskék miként szállonganak - Zarathustrát könnyekre és dalokra indítja ez.
Csakis olyan istenben hinnék, aki táncolni tudna.
Midőn pedig megpillantottam ördögömet, úgy találtam: komoly, alapos, mély és ünnepélyes; a nehézkedés szelleme volt - általa esnek mindenek.
Nem a düh gyilkol, hanem a nevetés. Rajta, gyilkoljuk hát meg végre a nehézkedés szellemét!
Megtanultam járni: azóta szaladok. Megtanultam repülni: azóta nem kell taszításra várnom, hogy kimozdítson helyemről.
Immár könnyű vagyok, immár repülök, immár látom magam odalent, immár keresztültáncol rajtam egy isten.
Így szólott Zarathustra.

Fordította: KURDI IMRE

Így szólott Zarathustra (Könyv mindenkinek és senkinek). Első rész. A könyv előző része [Zarathustra elöljáró beszéde] a Jelenkor 1998 július-augusztusi számában jelent meg.