A magyar kritikai realista próza nagy mestere, az MTA tagja (l. 1889, t. 1905). Kisbirtokos szülők gyermeke. Atyja néhány hold földön gazdálkodott, közben falusi kocsma- és mészárszék bérlete volt. Így került Mikszáth már gyermekkorában közvetlen kapcsolatba a néppel. 1857 – 1863 között Rimaszombatban végezte a gimnázium első hat osztályát, majd tovább tanult Selmecbányán, ahol 1866-ban érettségizett. Pesten joghallgató lett, de a diplomát nem szerezte meg. 1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. 1872-ben ügyvédgyakornok és a fővárosi lapokba írogatott; többek között az Igazmondó, Szabad Egyház, Fővárosi Lapok, Borsszem Jankó munkatársa. Balassagyarmaton ismerkedett meg principálisának lányával, Mauks Ilonával, akit a szülők vonakodása ellenére 1873 júl. 13-án feleségül vett, és még ugyanabban az évben a fővárosba költöztek. Felesége azonban betegsége miatt és a rájuk váró nyomor elől haza költözött szüleihez. Válásuk után néhány évvel, 1882-ben újra megkérte, és még ugyanaz év dec. 31-én másodszor is összeházasodtak. A házasságból három fiúgyermek származott: Kálmán, Albert, János (utóbbi gyermekkorában, meghalt). Anyagi gondokkal küzdött, francia és angol tárcákat fordított, de népszínműveket, sőt gyermekmeséket is írt. Még így is, már 1874-ben a saját költségén kiadta két kötetben Elbeszélések c. gyűjteményét. Közben a Magyar Néplapot szerkesztette, majd a Budapesti Napilapnál újságíró. Ebben a korszakában a politikai karcolatok írására (Még újabb fény- és árnyképek, Bp., 1878) specializálta magát. Ezt a tárcaműfajt szegedi újságírói tevékenysége alatt (Szegedi Napló, 1878 – 1880) tovább fejlesztette, majd mint a Pesti Hírlap munkatársa híres parlamenti karcolataiban a virtuozitásig tökéletesítette. 1880-tól ismét Budapesten dolgozott mint az Ország - Világ heti képeslap segédszerkesztője, majd 1881-től a liberális szellemű Pesti Hírlap munkatársa. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt név jelzése nélkül, igen gyakran Scarron v. még sok más egyéb álnévvel jegyezte. 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő az erdélyi Illyefalva, Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával.   

Mint szépíró Szegeden talált magára, itt csíráztak ki benne a Tót atyafiak (Bp., 1881) és A jó palócok (Bp., 1882) történetei, ezek a hagyomány nélküli novella remekek, amelyekkel egy csapásra az ország egyik legjelentősebb írója lett. Tagja volt a Petőfi (1878) és a Kisfaludy (1882) Társaságnak, 1891-ben rövid időre elhagyta a Pesti Hírlapot és a Magyar Hírlap munkatársa, 1897-ben saját kiadásában jelentette meg az Országos Hírlapot, az utóbbi vállalkozása azonban hamarosan megbukott. 1903-tól Az Újság főmunkatársa. Nagyszabású regényei közül első és legnagyobb sikerét a Szent Péter esernyőjével (Bp., 1895) és a Beszterce ostromával (Bp., 1895) aratta, a Különös házasság (Bp., 1900) országszerte óriási feltűnést, A Noszty fiú esete Tóth Marival (Bp., 1908) nagy érdeklődést keltett, az utolsónak, a Rákóczi korban játszódó A fekete városnak (Bp., 1911) könyv alakban való megjelenését már nem érhette meg. Kisebb terjedelmű regényei közül a leleplező erejű Két választás Magyarországon (Bp., 1893) és a szatirikus Új Zrínyiász (Bp., 1898) elbeszélő irodalmunk klasszikus alkotásai, de a kevésbé jelentősek közül A beszélő köntös (Bp., 1889), Galamb a kalitkában (Bp., 1892), Szelistyei asszonyok (Bp., 1901), a Sipsirica (Bp., 1902) és A vén gazember (Bp., 1906), valamint az ifjúság részére készített A két koldusdiák (Bp., 1886) és A kis prímás (Bp., 1894) szintén értékes részletekben bővelkednek. Megírta Jókai Mór élete és kora c. (Bp., 1907) korrajzát, a szerkesztésében megjelenő Magyar Regényírók képes kiadásának egyes köteteihez pedig miniatűr remek írói arcképeket készített. Munkatársa volt a Vasárnapi Újságnak, az Egyetemes Regénytárnak állandóan foglalkoztatott szerzője. Az utóbbiban 1888-tól évtizedekig szerkeszti az évente megjelenő Almanachot és írta eseményszámba menő előszóit. 1907-ben Összegyűjtött munkáiért az MTA nagyjutalmát nyerte el. Műveit a világ sok nyelvén olvassák. 1910-ben megünnepelték írói pályájának negyvenedik évfordulóját, utána választókerületébe, Máramarosszigetre utazott, ahonnan már betegen tért haza, s néhány nap múlva meghalt. Közvetlen hangú élettörténetét kegyeletes kezekkel özvegye írta meg, amely mindmáig a Mikszáthra vonatkozó ismeretanyag egyik leggazdagabb forrása (1922, 1957). Jókai és Krúdy között ő volt az az író, aki tudatosan próbálta megörökíteni a korabeli magyar társadalom teljességét, s folyamatosan véleményt kívánt mondani történelem, história és erkölcs viszonyáról, a nemzeti létezés jellegéről és esélyeiről.

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL