SZÍNHÁZ

A valóság nem jó mesemondó. Találomra kezdi a történetet, jóval a kezdet előtt, következetlenül csapong, aztán a semmibe vész, az eldolgozatlan szálak meg csak úgy lógnak belőle - befejezése nincs. [.] Az elbeszélőnek hiányos és lényegtelen anyagot kínál; az író dolga, hogy összefüggést teremtsen a részletek között, hogy az elbeszélést drámaisággal ruházza fel, és hogy az egészet hihetővé tegye.

A "Színház" című regény díszlete a színház, főszereplője egy korosodó, ámde nagyszerű színésznő, aki soha nem volt képes különbséget tenni a valódi és a játszott világ között. Élete úgy telt, mintha az egész egy nagy és hosszan tartó színjáték lenne. Amikor aztán beleszeret egy, a fiával csaknem egykorú fiatalemberbe, majd viszonyt is kezd vele, rádöbben, milyen fájdalmasak tudnak lenni az igazi érzelmek: a szenvedély, a szenvedés, a féltékenység, a düh, a megalázottság, a bosszúvágy. A mozik nemrégiben mutatták be a regényből készült Csodálatos Júlia című filmet, melyet Szabó István rendezett. Tipikusan Maugham darab: humoros és könnyfakasztó, bölcs és könnyed; szerepel benne az elmaradhatatlan szépfiú-szívrabló, az érett szépasszony és az összes többi kellék a sikerhez. A Színházat eddig háromszor filmesítették meg, a leghíresebb az 1962-es Csodálatos vagy, Júlia, melyet Alfred Weidenmann rendezett, a főszerepet pedig Lili Palmer és Charles Boyer játszotta. 

Első személyben

Maugham prózájának párbeszédei elevenek, szellemesek és jellemzők, akárcsak leírásai. S ami egy sikerre törekvő s valóban sikeres író számára nem közömbös: ritkán emelkedik az átlagolvasó számára követhetetlen magasságokba, mondandóját anekdotázó távolságtartással adja elő, nem ragadtatja magát szélsőségekre, mind világnézetben, mind az emberek megítélésében szilárd alapnak fogja fel és fogadja el a húszas és harmincas évek nagypolgári angol világát, így például a gentlemanség eszményét, amely nehezet körülírható, mégis közismert magatartásforma még ma is. Szerb Antal, aki Maugham példájának csak első, bár jelentősebb részét ismerhette, így summázza álláspontját A világirodalom történetében: "Maugham művészi jelentősebb részét ismerhette, így summázza álláspontját A világirodalom történetében: "Maugham művészi jelentősége abból áll, hogy ő tette a nagyközönség számára is élvezetessé a húszas évek Angliájának könnyedebb felfogását házasság s szerelem kérdéseiben, rajongását a latin és általában a délszaki élet világosabb és boldogabb színeiért..." 

SÖR ÉS PEREC

A tTörténet szerint Edward Driffield híres író özvegye és Alroy Kear, a szorgalmas, de nem éppen zseniális irodalmár elhatározzák, hogy megírják az angol irodalom e nagy öregjének életrajzát. A dolog azonban nem egyszerű, Driffield életében sötét foltok is vannak: első felesége pincérlány volt, ráadásul megcsalta, végül elhagyta. A megírandó életrajzban természetesen mindezt el kívánják hallgatni. Az egyetlen, aki megzavarhatja tervüket, Ashenden, maga is író, ismerte Driffieldet és első feleségét, Rosie-t. Kear igyekszik rávenni a hallgatásra: egy nagy ember életrajzában - mondja - csak olyan tények kaphatnak helyet, amelyek nem zavarják meg a róla kialakult képet. A Kearrel folytatott beszélgetés készteti Ashendent arra, hogy újra felidézze ifjúkori emlékeit, s köztük Driffieldet, mielőtt híressé vált volna. Ez a kép merőben más, mint amilyennek a sikerek, az elismerés és halála után látni szeretné a "jó társaság", hisz amíg második felesége nem csinált belőle élő emlékművet, addig lenézték egyszerű származása miatt, naplopónak tartották, mert "csak" könyveket írt. Mindez jó alkalom a szerzőnek, hogy szatirikus képet rajzoljon az angol irodalmi életről. (A bennfentes irodalmárok szerint Driffield nem más, mint Thomas Hardy; Kear pedig az angol irodalom egy karrierista, tehetségtelen, törtető figurája: Hugh Walpole. Ashenden voltaképpen maga az író, a könyv tehát önéletrajzi elemeket is tartalmaz.)

A világhírű író egyik legszellemesebb és legbölcsebb, de egyben leggonoszkodóbb művét tartja a kezében az olvasó. A történet szereplői az angol társadalom közismert figuráit, híres-hírhedt művészek, írók, közéleti személyiségek, sziporkázóan szellemes és érdekes emberek, akik csevegnek egymással, történeteket mesélnek el. Az író lemezteleníti őket, megismerjük életüket, erényeiket, hibáikat, csínyjeiket, bűneiket, de közben az olvasó tudja: mindez csak izgalmas játék, arra való, hogy őt szórakoztassa, mégpedig a legelmésebb módon, a legmagasabb színvonalon. Az érdeklődést mindvégig ébren tartó szellemesség, szórakoztató stílus, finom humor, a briliáns elbeszélő modor mögül felsejlik egy társadalom, annak jellegzetes értelmiségi képviselői, egy kor, amely ma már nosztalgiát ébreszt. 

AZ ÖRDÖG SARKANTYÚJA

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, de Maugham nem művészbiográfiát akart írni, hanem egy sajátos emberi magatartást s az úgynevezett "zseni-típust" bemutatni; Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált. A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, az ízetlen, műveletlen tőzsdés 40 éves korában rövidke levelet ír feleségének, melyben közli, hogy örökre elhagyja. A szerző utána megy, hogy visszahozza, s felfedezi a józan polgárok számára hihetetlen valóságot: azért hagyta el biztos megélhetését, kényelmes életét, hogy festő lehessen. Strickland Párizsban öngyilkosságba kerget egy nőt, tönkreteszi a férjét, majd több évi nyomor és éhezés után Tahitiba megy, ahol végre megtalálja, amit keresett: igazi hazáját, a buja tájat, a nyugalmat, a magányt, itt végre elfogadják olyannak amilyen, s bár félbolondnak nézik, dolgozni hagyják. Itt festi meg legnagyobb műveit.

A könyvnek nagy vonzereje a különféle környezetek bemutatása. A főhős tipikus angol polgári miliőből indul, majd a párizsi művészvilágban folytatja, innen a marseille-i kikötő csavargói közé kerül, majd a pittoreszk, barbár Tahiti tárul az olvasó szeme elé, hogy a könyv végén ismét visszakerüljünk a sznob londoni társaságba, ahol az életében megvetett Stricklandet évekkel halála után mint világhírű festőt ünneplik.  

AZ OROSZLÁNBŐR

A gyűjtemény harminc kisebb-nagyobb elbeszélést tartalmaz. Néhány mű elolvasása után belekerülünk a jellegzetes maugham-i hangulatok hatókörébe. Ezek az iróniával, öngúnnyal, rengeteg élettapasztalattal, a különleges és érdekes esetek kiválasztásának képességével és hanyagnak tűnő, mégis lényegre törő előadásmóddal alkotott darabok. Valamennyiről megemlékezni lehetetlen. A címadó Oroszlánbőr egy szélhámos, ám magát mégis feddhetetlen úriembernek megjátszó, alacsonyszármazású katonatiszt tragikus hőstette; felesége kiskutyájának teljesen értelmetlen és sikertelen kimentési kísérlete. Vérgőzös, szenvedélyes szerelmi történet A sebhelyes ember című novella, a guatemalai forradalom idejéből. A lázadó közvetlenül kivégzése előtt nyilvánosan megöli feleségét. A kötet legkiemelkedőbb elbeszélése A körülmények hatalma, az angol gyarmati tisztviselőről, aki fehér feleséget hoz a házhoz, de akinek korábban pénzen vásárolt bennszülött felesége és három gyermeke volt. Az ifjú asszony nem tudja elviselni, hogy ők továbbra is a közelében éljenek...
Az elbeszélések a jó értelemben vett szórakoztató irodalom mintái. 

AKKOR ÉS MOST

A történelmi regény 1502 őszén és a következő év tavaszán Itáliában, Cesare Borgia udvarában játszódik. Hőse Machiavelli, akit Firenze tanácsa követségbe küld a várost fenyegető, nagystílű kalandorhoz, Borgia-hoz. Az író - ahogy a címből is nyilvánvaló - a 16. századi történetben a második világháborúhoz vezető okokat kutatja, s ítéletet mond a fasizmus felett. A fasiszta diktátorok előképével szemben a demokráciát a firenzei köztársaság puritán és szolid polgára, Machiavelli képviseli. Döntenie kell a zsarnok kínálta fényes karrier és a Firenzében rá váró kisszerű jövő között, s illúziótlanul, okosan és humanista módjára a demokráciát választja.

A regény felépítése példaszerűen mutatja be Maugham írói módszereit. Az alapvetően politikai tárgyú mű középpontjában Machiavelli szerelmi cselszövése áll. Ravaszságát, pallérozott eszét, valamennyi férfiúi jó tulajdonságát egyetlen cél elérésére, egy csinos fiatalasszony kegyeinek megszerzésére fordítja. Az író részletesen ábrázolja szerelmi ügyeskedéseit, a politikai tárgyalásokat szinte csak mellékesen említi, mégis pompásan kitűnik, hogy a mérkőzés nem a hálószobában, hanem a közélet porondján dől el. Végül is a hős csúfosan belesül szerelmi praktikáiba, de a politikai harcot megnyeri. A regényt az izgalmas meseszövés, a virtuóz szerkesztés és a gördülékeny stílus jellemzi.