Messzi volt Klockrike

Nőttön növekszik a szigetek száma. Fölfedezetlen sziget már sehol… Ami hajdan messzeség volt, ma összkomfortosan látogatható… Pedig az emberek követelni fogják az elkallódott messzeséget…

Az író, néhol hangot vált ebben a lírai alaphangú regényben: szikáran, érdesen tudatja, hányan vándoroltak ki Svédországból a századforduló gazdasági válságának éveiben, mekkora volt az öngyilkosok száma a munkaképes férfiak tömegében, mekkora a fiatalabb nők népességcsoportjában, és hányan váltak munkásból, kisiparosból, béresből csavargókká. A skandináv író vándorokról, bolyongókról, csavargókról írta ezt a regényét 1948-ban: nyugtalan boldogság- és szabadságkeresőkről és derűsekről, akik minduntalan visszatérő alakjai, hősei a skandináv irodalomnak, Ibsen Peer Gyntje óta szakadatlanul a modern irodalomnak is. De ez a sajátosan skandináv - történelmi és társadalomtörténeti - regény egyben egy világjelenség sajátos, szép és igaz vizsgálata is lett: Martinson évtizedeink csavargóiról - a társadalomból kiszakadtakról, kiszakadni vágyókról, társadalomtagadókról, munkátlan-igénytelen hippikről, hippizmusról - is írta ezt a regényt. Megelőzve azokat az évtizedeket, amikor a kapitalista világban ezrek vágtak neki a világ országútjainak, kerestek újféle hitet, alapítottak neo-buddhista szektákat, hirdettek életforma-tagadó anarchiát. Az európai jelen egy nagy írója egy munka nélkül maradt szivargyártó-manufaktúrai munkás csavargó-sorsának állomásán ugyanarról a boldogság- és szabadságkeresésről is beszélt, amiről Ibsen óta annyian. És történelmet is föltár. És embertelen kapitalizmust vádol, amely elől nem menekül, aki magányosan az országutakra menekül. A csavargók eltűnnek, szektáik föloszlanak a regény végén. Az új tömeg neve: munkanélküliek. Egyesült föllépés az embertelen kapitalizmus ellen. A forradalom szót Martinson nem mondja ki: a történelmi távlat a figyelmes mai olvasó előtt nyílik meg.

Forrás: Online Antikvárium

Virágzik a csalán

Az 1974-ben Nobel-díjjal kitüntetett svéd költő nagyszabású, önéletrajzi ihletésű sorozatának első kötete öttől tizenhét éves koráig követi a szerzőt megszemélyesítő kis Martin életútját.

Apám meghalt, anyám Kaliforniában van - ezzel a mondattal állított be a kis árva Martin, az egyházközség gondjaira bízott falugyereke évről évre változó nevelőszüleihez. Útja, amely kamaszkorára végül a szegényházba vezetett, ridegséggel, részvétlenséggel, közönnyel volt kikövezve, s az érzékeny gyermek sehol sem kapta meg az olyannyira kívánt szeretetet és gyengédséget. A rideg és szomorú valóságból csak gazdag fantáziája ragadta ki - de álmodozásaiban mindig ott lappang a félelem, a szorongás. Mint e nemzedék többi autodidakta íróját - Eyvind Johnsont és Jan Fridegardot - Martinsont sem kötötték a kor és a műfaj irodalmi sémái, a harmincas évek prózai avantgárdjának teljes kelléktárát felvonultatja. Rövid néhány oldalas epizódokból, tájképekből, portrékból, filozofikus kitérőkből versbe sűrűsödő lírai betétekből, bravúros és könnyed nyelvi leleményekből bontakozik ki a regény: az otthontalan gyermek útja az első világháború korának "csalános" Svédországban.  

Úton a tenger felé

A tizenkét-tizenöt éves kora közötti időszakot írja meg az író, az első világháború esztendeit, egy magára maradt árva gyerek hányattatásait a semleges, éhínség sújtotta Svédországban. Megrázó képet fest a kisparaszti világról, melyet a szegénység, a félelem, az irigység kormányoz, s ahol az életben maradás egyik alapfeltétele a hazugság. Martin Tomasson arra kényszerül, hogy cseppet sem rózsás gyermekéveit széppé hazudja, hogy szüleinek nyomorából gazdagságot fantáziáljon. De közben megutálja azt a környezetet, ahol mindenki a maga képére akarja formálni, előbb a Mocsárba, a tőzegtermelők közé, majd a répaszedők világába menekül, egyre nyugatabbra, míg végre eléri a tengert - ám a haditengerészeti iskolában sincs nyugvása, onnan is megszökik, hogy aztán újabb gyári kitérő után a kereskedelmi hajózásban lelje meg a kiutat. 

Forrás: Online Antikvárium