HA VISSZAJÖN

És mit mondjak, ha egy napon
majd visszaérkezik?
- Azt mondd, hogy vártam rá nagyon
utolsó percemig.

És hogyha kérdezgetne még
és nem ismerne meg?
- Mint nővér, úgy beszélj vele,
tán szenved és beteg.

S ha érdeklődnék, merre vagy,
mit mondjak arra, szólj!
- Aranygyűrűmet add neki,
semmit se válaszolj.

S ha majd megkérdi, hogy miért
oly elhagyott szobád?
- Mutasd a húnyt lámpát neki
s a ház tárt ajtaját.

S ha végső órád kérdené
a későn érkező?
- Mondd, mosoly volt az arcomon,
csak hogy ne sírjon ő.

Áprily Lajos fordítása

Elalszunk, s erről nem tudunk,
Nem tudjuk, hogyha szunnyadunk,
Mikor halálba visz utunk,
Honnan tudnánk, holtak vagyunk?

Lackfi János fordítása

Maleine hercegnő
BOLDOG EMLÉKEK - részlet

Csodálatos nyári vasárnap volt, vidéki házunk tágas ebédlőjében ültünk. A hosszú asztalnál ott voltak szüleim, fivérem, húgom, én meg Hector nagybácsi, aki erre járt, és meghívatta magát ebédre. Apám családfőként éppen a saját nevelésű és hízlalású kövér jércét vágta fel. Láttuk, amint a postás betér a kertbe, majd nem sokkal később belépett a szobainas, tálcán hozva a postát. Néhány levél és egy szalaggal átkötött újság nekem szólt. Széthajtogatom a hírlapot, a Figaro az, és az első oldal két hasábja felett a nevemet olvasom, vastag nagybetűkkel: MAURICE MAETERLINCK. Elképedtem, hiszen nem vártam semmit a sorstól, mely addig nem tartogatott nekem efféle meglepetéseket, és gyorsan átfutottam a cikket, mivel az idegenekkel szemben meglehetősen tüskés ítéletű francia sajtó in cauda venenum-ára gyanakodtam; elsápadok, elvörösödöm, káprázik a szemem. Apám, látván zavart viselkedésemet, megkérdezi:
- Mi van veled? Mi történt?
Némán átnyújtom neki a lapot. Rendkívül izgatottan átfutja a rám vonatkozó két hasábot, és nyugtalanul szemügyre vesz, nyilván azt fontolgatja most, vajon mit varrnak ezért a nyakamba, mintha csak valami váratlan bűntettet követtem volna el. Az újságot összehajtja, és szótlanul visszaadja nekem. Időközben a hatalmas jérce kihűlt, akár egy holttest. Ezek voltak hát Octav Mirbeau Maleine hercegnőről írott, a Figaro 1890 augusztus 24-i számában megjelent cikkének első következményei. A szöveg így kezdődött:
"Maurice Maeterlinck úrról nem tudok semmit. Nem tudom, honnan jött, kiféle-miféle. Fogalmam sincs, öreg-e vagy fiatal, gazdag-e vagy szegény. Csak azt tudom, hogy nincs senki nála ismeretlenebb, és tudom azt is, hogy remekművet alkotott, nem afféle már előre remekmű címkével ellátott remekművet, amilyeneket mindennap publikálnak ifjú mestereink, felzengetve korunk csikorgó lantjának - még inkább nyikorgó fuvolájának minden hangnemét, hanem csodálatos és tiszta és örökbecsű remekművet. Olyan remekművet, mely egymagában elég, hogy nevét halhatatlanná tegye, s hogy e nevet áldják mind a
szépségre és nagyságra éhezők, olyan remekművet, amilyenről becsületes és gyötrődő művészek álmodoznak lelkesült óráikban, de amilyet mind ez idáig egyet sem írtak. Maurice Maeterlinck végre elénk tárta e kor legzseniálisabb, legkülönlegesebb, egyszersmind legnaivabb alkotását, mely szépségben megközelíti, mi több - merjem-e kimondani? - felülmúlja Shakespeare legszebb oldalait. E mű címe: Maleine hercegnő. Van-e a világon húsz ember, aki ismerné? Erősen kétlem..."
Meg voltam rökönyödve, annál is inkább, minthogy nem küldtem Hercegnőmből Mirbeaunak, akit amúgy sose láttam. Az események valósággal megőrjítették a könyvkereskedőket. Mindenki a Maleine hercegnőt kereste. Apám is összezavarodott. Barátai kerülték vagy kondoleáló tekintettel közeledtek hozzá, mintha halott volna a házban.

Forrás: Lackfi János

PELLÉAS ÉS MÉLISANDE

A főszereplők, végzetes szerelemmel vergődnek egymás felé, fogalmuk sincs a titkos erőről, mely őket egymás karjaiba hajtja, hogy szerelmük sötét végzetként pecsételje meg sorsukat. Szépségben és önfeláldozásban forrnak össze a tudat mélyén megbúvó félelem különös misztériumában. Fátyol mögött mozognak, de ez a fátyol könnyű, áttetsző. Szenvednek - a mámorban. Az élet nagy szépségeit nem bírják el - meghalnak. Maeterlinck varázslatos álomvilágában a nyelvi zene és a zenei nyelv együtt fejezi ki azt a határozatlan körvonalú félelmet és szorongást, amely oly jellemző a huszadik század eszmevilágára.

Kék madár

A boldogság kék madara, melyet minden ember keres, Maeterlinck költői fantáziájában született. A világsikert aratott színművet - amelyet a századfordulón Sztanyiszlavszkij mutatott be először Moszkvában - költői szépsége és mondanivalója teszi értékessé a mai olvasó számára. A vallon erdőkből Maeterlinck képzeletének mézeskalács-világába elbolyongó két gyermek története az emberiség boldogságvágyáról, a boldogságért vívott küzdelem értelméről beszél: a Fény tündére vezeti a boldogság felé az ember fiát, a boldogság és a tudás elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze. Ettől a költőiségtől válik szárnyalóvá a költő puritán tisztaságú nyelve is. Noha Maeterlinck műveinek túlnyomó része ma már csak irodalomtörténeti érdekességű, a Kék Madár szárnycsapásai minden olvasó szívében visszahangzanak: A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív.