A huszadik századi izlandi irodalom legfontosabb és legismertebb alakja Halldór Guðjónsson néven született Reykjavíkban 1902. április 23-án. Írói nevét a fővároshoz közeli Laxness nevű tanyáról kapta, ahol gyermekéveit töltötte. Hamar megszerette nemcsak az olvasást, hanem az írást is, első művét – 14 éves korában – az izlandi Morgunblaðið c. napilapban adták közre. Első kötete 1919-ben, azaz 17 évesen látott napvilágot A természet gyermeke címmel. Ezzel együtt összesen 51 könyve jelent meg, ezek között novellák, versek, színdarabok, útirajzok. Mivel Laxness szülei tehetős emberek voltak, megengedhette magának, hogy fiatalon bejárja Európát. Élete jelentős részét a szüntelen, nyughatatlan keresés tölti ki: állandóan úton van, hosszabb-rövidebb időt tölt külföldön, még filmcsinálással is próbálkozik Amerikában, bejárja (és belakja) a fél világot. Figyelme luxemburgi tartózkodása alatt a katolikus vallás felé fordult, 1922-ben csatlakozott egy bencés apátság rendjéhez. 1923-ban megkeresztelkedett, a keresztségben felvéve Kiljan ír mártír nevét. Az apátságban idejét önvizsgálattal, olvasással, a latin és a francia nyelv, valamint a filozófia és teológia tanulmányozásával töltötte. 1927-ben publikálja A kásmíri nagy takács című, részben a katolikus misztika hatásait tükröző, úttörő regényét, melynek köszönhetően az izlandi irodalom sikerrel tagolódott be a világirodalom kortárs áramlataiba.

Az Egyesült Államokba utazva Laxness a katolikus eszmék helyett a szocializmus iránt kezdett érdeklődni és elkötelezett szociáldemokrata lesz. Erről vall Atomtámaszpont, (1948) c. regényében, amelyben felszólal az Izlandon állomásoztatott amerikai rakéták ellen is. Laxness talán legismertebb könyve az Izland harangja (1943). Igazi világsikert Független emberek című monumentális regénye (1934–35) hozott, amely egy megrögzött kisparasztról szól, aki a legkeservesebb körülmények ellenére sem akarja feladni függetlenségét; amit több tucat nyelvre, így magyarra is (igaz, angolból) lefordítottak. Otthon pedig botrányt, felháborodást váltott ki. A kedélyek 1955-re nyugodtak csak meg. További művei közül kiemelésre érdemes a Világ világossága, (1937–1940), mely egy szerény körülmények között élő emberről szól, aki az előítéletek ellenére íróvá akar lenni; és a Kereszténység a Gleccser aljában, melyben a püspök megbíz egy teológus hallgatót, nézzen utána a Jón Prímus tiszteletesről keringő különös mendemondáknak. Önéletrajzi műve: Az éneklő hal (1957). 1954-ben Nemzetközi Lenin-békedíjjal, majd 1955-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. A mozgás, a keresés munkásságán is végigvonul: az embernek keres helyet, s olykor – mint a Kereszténységben – úgy tűnik, talált is valamit. Akárcsak önálló, hamisítatlan, gyönyörű formába öntött hangot, miközben mesterien emeli be mind az izlandi középkor saga irodalmának, mind a roppant gazdag népmondavilágnak máig ható hagyományait – nyelvezetében, stílusában, világlátásában – műveibe. Laxness hatása óriási. Nélküle nincs modern, világirodalmi jelentőségű szépirodalom Izlandon. Példakép, ám egyben szorongató árnyék: felnőni hozzá nehéz, szabadulni tőle még nehezebb. Magyarországon az ötvenes évek derekán lett ismertté, majd 1965-ban tetőzött az Izlandi pör című regénnyel. 1962-ben nálunk is járt a szerző. A hatvanas évek vége óta azonban csend van. Nem így más nyelvterületen: Németországban szorgosan fordítják az életművét, eddig 15 munkája jelent meg (és veszik is őket).