Jean de La Fontaine családja kívánságára papi pályára készült, de hamar otthagyta iskoláit és szülővárosában élt apai örökségéből. Meg is nősült, de amikor Fouquet pénzügyminiszter pártfogásába vette és Párizsba ment, otthagyta feleségét, hivatalát. Ettől kezdve a legmagasabb körök asszonyainál élt haláláig. Nekik és róluk, illetve befolyásos személyiségekhez írta költeményeit. Írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek köszönheti. Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. Élete második felében - a 17. század utolsó évtizedeiben - szinte már csak ezeket a meséit írta, verses fabulákat. Más műfajokban kifejtett munkássága minden bizonnyal nagyobb megbecsülést szerzett volna neki pályatársai körében, hiszen azok a meseírást nem tekintették komoly irodalmi műfajnak. La Fontaine mindmáig páratlan népszerűségét mégis a fabuláknak köszönheti, méltán nevezte őt Sainte-Beuve a franciák Homéroszának.

La Fontaine fabulái frappáns, tanulságos történetek. A poézis minden szépségét felvonultató költemények. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat. A főként felnőttek számára írt tanmesék mindig (bár gyakran bújtatott formában) valamilyen általános igazságot fogalmaznak meg. Az író ebben a bújtatott formában bírálta korának társadalmát, s tulajdonképpen ezeknek az ellentmondásoknak a szóvá tétele volt az igazi célja. Márpedig saját kora igencsak bővelkedett az igazságtalanságokban. XIV. Lajos uralkodása (főleg a vége felé) csak kiélezte az ellentéteket. A klasszicizmus szokását követve a nagy elődöktől vette át a témákat, ötvözte népi realizmussal, ötletességgel, állatismerettel. E tárgykörben írt irodalomelméleti munkája a Mesék és költészet című értekezése. Költői géniusza mutatkozott meg Psziché és Cupido szerelmei (1669) regényében, illetve verses elbeszélésében (Contes, 1665-85). Meséi a franciák kézikönyve. A fabulákban az emberi és társadalmi magatartásformák közötti különbséggel felhívta a figyelmet az állatok intelligenciájára is. Bár Racine és Moliere barátja volt, mégsem követte a klasszicizmus morálját, merev formakultuszát, valójában realista volt. Párizsban hunyt el 1695. április 13-án. Művei már a 18. században megjelentek magyarul, legutóbb 1980-ban adták ki gyűjteményes kötetét Mesék és széphistóriák címmel. Leghíresebb állatmeséi A holló és a róka, A tücsök és a hangya. Fabuláit a francia grafikus, festő és szobrász, Gustave Doré illusztrálta.