SORSTALANSÁG

A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. A legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek, amelyben egy pusztulásba tartó utazás történetét olvashatjuk, s melyben minden pillanat túlélendő újdonságot tartogat, miközben az utas nyomában szüntelenül ott lohol a fertőzést és lázat lehelő halál. Semmi nem kézenfekvő a regényben, sőt ellenkezőleg, amit megél a főhős és ahogy megéli, az egyfajta furcsa kettősséget rejteget: az olvasó ismeri a megsemmisítő-táborok történetét és dimenzióit, az elbeszélő én viszont nem. Nem kevés viszontagság után 1975-ben jelent meg a mű.

A regény elbeszélője és főhőse tehát egy tizennégy éves fiú, Köves György. Apját munkaszolgálatra hívják be, ezzel indul a cselekmény. Ő maga mostohaanyjával él tovább, s Csepelre jár dolgozni egy hadiüzembe. Egyik nap azonban rendőr szállítja le az autóbuszról, és társaival együtt az egyik téglagyárba kísérik. Nemsokára már népes társaság van együtt, és az összegyűjtött zsidókat Németország felé irányítják. Előbb Auschwitz-Birkenauba kerülnek, de Köves György - több társával együtt, akik mind munkaképesnek bizonyulnak - Buchenwaldba kerül. Itt már munkára fogják őket: kora hajnaltól estig dolgoznak a tábor melletti hadiüzemben. Főhősünk rövid idő elteltével egy másik, kisebb táborba kerül át. Itt betegszik meg, és innen szállítják vissza Buchenwaldba, ahol a rabkórházban helyezik el. A regényben végig a főhős beszél, egyes szám első személyben mondja el benyomásait, a rabok illúzióit, majd a lassú fölismeréseket, a túlélés stratégiáit. Számos jellemző figurával ismerkedhetünk meg, s a fogolyélet jellemző mozzanatai bontakoznak ki a regény lapjain. Köves György a buchenwaldi táborba visszakerülve lassan kezd felgyógyulni, s a kórteremben furcsa események zajlanak körülötte. Az egyik nap megszólal a hangosbemondó, mely a tábor felszabadulását adja hírül. A fiú - több magyar társával együtt - útnak indul hazafelé, s viszontagságos út után Pestre érkezik. Apját nem találja, anyját is elveszíti, s hontalanul, az emlékezésről le nem mondva próbál új életet kezdeni.

Kertész Imre az európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű realitásaként ismerte fel Auschwitzot, amikor a diktatúrák folytonosságának realitásából pillantott vissza saját gyermekkorának szép és egyetlen Auschwitzára. Szépírói művének nagy strukturális felismerése, hogy Auschwitzból nézve nem látni Auschwitzot, a diktatúrák folytonosságának szemszögéből viszont úgy látni vissza rá, mintha lenne szép emléke. Diktatúrában minden tudattartalom eleve torzított. Kínos felismerés kontinuitást látni ott, ahol mások legfeljebb civilizációs rövidzárlatot, a gonosz megmagyarázhatatlan művét vagy a véletlen munkáját szeretnék látni. Kertész Imre nem Auschwitz prófétája, nem mások helyett beszél. Regénye bizonyos értelemben beavatás a titoktalanná vált világ titkába: Auschwitzba. Személy szerint ő nem választotta, hanem elszenvedte az igazságot. Így csupán tanúságot tehet róla. Ez a tanúságtétel teremti meg saját írói szava igazságfedezetét, hogy a lehetetlent (Auschwitzot) az irodalom által a lehetségesbe emelje: képes volt megmutatni egy belül átélt, de kifelé elmesélhetetlen világot. Ebben áll az ő szabadító tette, s regénye ilyen értelemben egyetemes jelentőségű.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői

K. DOSSZIÉ (idézet és tartalom)

"A Nobel-díj után rengeteg marhaságot összeírtak rólam és a regényeimről, ezt szerettem volna helyretenni egy önéletrajzzal."

A K. dosszié "önéletrajz két hangra": regényes párbeszéd Kertész Imre életéről - szüleiről, szerelmeiről, pályájáról, a szellemi szabadságért vívott harcról, és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal. E páratlanul személyes könyvből megtudhatjuk, hogy élet és irodalom, e két dolog szétválasztása nem is olyan egyértelmű. Meddig valóság, és honnan fikció? Az egyénileg megélt borzalom és boldogság szolgálhat- e egy regény tárgyául? Mennyiben tartozik ez az "egyéni" mindnyájunkra, akik olvasunk, akik őt olvassuk? Milyen volt az a kor, amelyben Kertész Imre felnőtt, és az a másik, amelyben íróvá lett? Mennyiben befolyásolták e korok és légkörök műveit? Mennyi szivárgott be mindebből regényeibe, novelláiba, nem is beszélve a főhősök vonásairól: Köves Gyuriéról, az Öregéről vagy K.-éról. "Egészében véve, én a derű pártján állok. Az én hibám, ha másokban nem ezt az érzést keltem. De nézd csak: elég korán kivívtam a szellemi szabadságomat, s a pillanattól fogva, hogy az írás mellett döntöttem, a gondjaimat egyszerre a művészetem nyersanyagának tekinthettem" - mondja az író. Ez a derű hatja át a K. dossziét, amely ugyanolyan felkavaró élményt nyújt az olvasónak, mint Kertész Imre egész életműve. Önéletrajzában - a regényeihez hasonlóan - az egzisztencia, a sors, a választás kérdésköreit szedi ízekre saját életének és írói pályájának történetén keresztül, így próbál fogódzókat találni az élet megmagyarázhatósága, a túlélés érdekében.

Kaddis a meg nem született gyermekért

Kertész Imre életműsorozatának hatodik kötete a Kaddis a meg nem született gyermekekért. A regény egy végletes, halálos pontosságra törő tudat ön- és történelem analízise. Egy ember beszél arról, mi történhet azzal, akivel megtörtént a század botránya. De vallomása oly mély, hogy megértjük, ami vele történt, bármely totalitárius államban bármikor megeshet. A gyermek: a jövő. A meg nem született gyermek: a jövőtlenség bevallása. Mert a történelem démonikus személytelenségét mindig az egyes ember élete, szenvedései teszik szembetűnővé. És lehet sors a sorsvesztés, és lehet jövő a jövő elveszítése.

Felszámolás (idézet és tartalom)

Úgy tűnik, hogy bezárul az alkotói kör, amelyet Kertész Imre maga köré meghúzott: ha a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért után eddig trilógiáról beszéltünk, az új mű, a Felszámolás ezt a sort most tetralógiává egészíti ki.

"Ha az életemet történetként kívánom látni (és ki ne kívánná ismerni a saját történetét, melyet aztán megnyugodva – vagy éppenséggel nyugtalanul – a sorsának nevezhet), akkor B. történetét kellene elmondanom" – írja Keserű, Kertész Imre új regényének egyik hőse. Keserű, foglalkozására nézve irodalmi szerkesztő, megpróbálja felkutatni különös barátja, B., az író utolsó, eltűntnek hitt regényét. Annál is inkább, mert B. éppen a rendszerváltás idején, 1990-ben öngyilkosságot követ el. Mi motiválja végzetes tettét? Demonstráció? Rezignáció? Hagyatékban maradt drámájában ugyanis B. kísérteties előrelátással megírja Keserű és baráti köre jövőjét. Azt, hogy hogyan csúszik ki majd kezükből a saját életük, s hogyan válik "úgynevezett valósággá" mindaz, amit egykor kétségbevonhatatlan valóságnak, az életüknek hittek. Lényegében: hogy hogyan válnak a rendszerváltással véget ért negyven év túlélőivé, mint ahogyan ő, B. is csak képtelen auschwitzi születésének véletlen túlélője. Mi sem érthetőbb, mint hogy Keserű valósággal beleássa magát B., az ő – Keserű – számára annyira fontos, szinte példaszerű életébe: mániákusan igyekszik megérteni B. sorsát, szerelmi életét, halálának okát és körülményeit. A Felszámolás tehát "nyomkeresés" is: nyomozás egy eltűnt kézirat és tűnő félben lévő életek után.