Alig kétévesen jutott teljes árvaságra, őt nagyszülei vették magukhoz, nővére egy nagynénihez került. Hétéves korában meghalt nagyanyja, 1909-ben pedig nővére, akit szülei halálát követően csak egyszer látott. Tizenöt évesen vesztette el nagyapját, s bár rövid időre édesanyja családjához került, egy évvel később már kénytelen volt egyedül gondoskodni magáról. Tizennyolc évesen lett Tokióban a császári egyetem angol szakos hallgatója, diplomáját 1924-ben szerezte meg. A Bungei Sunju című irodalmi magazinban megjelent írásaira már ekkor több neves író és szerkesztő felfigyelt. Kawabata az írás mellett a Mainicsi Simbun című lap riportereként is dolgozott, s írótársaival saját lapot is alapított Bungei Dzsidai néven. Csatlakozott egy neoszenzualista írócsoporthoz. Első igazi irodalmi sikerét az Idzu no odoriko (Az idzui táncosnő) című önéletrajzi elbeszélésével aratta. Következő nagy visszhangot kiváltó regénye, a gésáiról, bárjairól, színházairól híres tokiói Aszakusza negyedben játszódó Aszakusza Kurenaidan folytatásokban jelent meg, és már egyre jobban észre lehetett venni rajta az európai kubista, expresszionista, dadaista irányzatok hatásait. Az író 1931-ben megnősült, feleségével az ősi szamuráj város Kamakurában telepedett le. A II. világháborúba rohanó Japánban mereven visszautasította a felbuzdult militarista hangulatot, de hidegen hagyták a világégést követő politikai változások is. Ennek ellenére úgy nyilatkozott, hogy a gyermekkori tragédiák mellett a háborús évek szenvedései voltak meghatározó hatással írói munkásságára.

Hóország	A tó	Nobel - díj 1968	Kiotói szerelmesek	Szépség és szomorúság

1948-ban jelent meg életművének talán legfontosabb darabja, a Hóország, ebben a regényében a tiszta szerelem szépségét és múlandóságát ragadja meg leheletfinomsággal. A regény nemzetközi ismertséget hozott az író számára, aki többször kapott külföldi meghívást, az Egyesül Államokban előadó körutat tett, egyetemeken tanított. Igen nagy sikert aratott A hegy hangja című regénye (1949), az öregség és a halál buddhista elégiája. A japán PEN Club elnökévé, majd a nemzetközi PEN Club alelnökévé választották, s 1968-ban első japán íróként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Az ünnepségen elmondott A gyönyörű Japán és én című beszédében Kawabata az öngyilkosságról is beszélt. Akkor még elítélte, ha valaki önkezével vet véget életének, pár évvel később, 1972. április 16-án egyre romló egészségi állapota miatt azonban ő is magára nyitotta tűzhelyének gázcsapját. Az általa felfedezett Misima Jukio "az örök utazónak" nevezte, mivel saját bevallása szerint a "távoli tengerek szigetei" vonzották, ezalatt egyaránt értette a félreeső japán tájakat, a társadalom peremén élő embereket és az élet megfoghatatlanságát. Művei, melyeknek témái utazások, szerelmek, egyszerű emberek hétköznapjai, a buddhizmus azon felfogását tükrözik, hogy a lét nem egyéb emlékek egymásra hatásánál. Hősei tétlenül fogadják az elmúlást. Magyarul több műve jelent meg, a Hóország mellett A tó, a Szépség és a szomorúság, valamint A kiotói szerelmesek című regényei is olvashatók.

Forrás: Stop