Izsó Miklós
 (Disznóhorváti, 1831 – Bp., 1875)

 

magyar szobrász

A 19. századi hazai romantikus szobrászat kiemelkedő képviselője kelmefestő-iparos családból származott, édesanyja tanítónő volt. 1840-től 1847-ig a sárospataki kollégium növendéke. Részt vett a szabadságharcban. Világos után bujdosott, majd 1851–56 között 16 évesen került Rimaszombatba, Jakovetz Antal kőfaragómester telepére, kedvére volt a kőfaragó mesterség. Ő, az edzett, nagy erejű falusi fiú a munka nehézségétől el nem riadt. 1853-tól 1856-ig Ferenczy István tanítványa. 1856-ban Pestre került. 1857-ben rokona, Almási Balogh Zoltán író és festő baráti körének, a hazai képzőművészet felvirágoztatásáért küzdő íróknak, költőknek anyagi segítségével Bécsbe került, ahol Borsos József festőművész támogatta. Bécsben Johann Meixnernél és Hans Gassernél dolgozott. Meixner segédeként részt vett a kalocsai székesegyház számára készített, A kalocsai érsekség alapítása című márványdombormű faragásában. 1859-től a bécsi magyar technikus ifjak támogatásával a müncheni képzőművészeti akadémián Max Widtmannál tanult. A müncheni akadémia kötelező tananyaga, a híres antik szobrok másolása, - mint leveleiből kiderül - nem elégítette ki művészi ambícióit. A bajor fővárosban kezdett el gyermekkori élményei alapján agyagvázlatokat készíteni a hazai paraszti világ jellegzetes figuráiról, a nemcsak magyar, hanem osztrák, német művészek körében is népszerű, közkeletű témát eredeti, egyéni látásmóddal fogalmazta meg. 1861-ben Pestre küldte a puszták furulyását ábrázoló alkotását, amely a Pesti Műegylet kiállításán Juhász címmel szerepelt. Ez a szobor - írta Münchenből haza Szily Kálmánnak - "kezdete lesz a magyar népéletből vett szobrászatnak, mivel tudom, hogy ezen nemű munka még nem jelent meg". Tudatos és határozott, a nemzeti szobrászat megteremtésére irányuló művészi programja folytatásaként 1862-ben elkészítette a Búsuló juhász című márványszobrát. A két példányban kifaragott szobor közül az egyiket nem fejezte be, a másikat, amelyet alatt akadémikus aprólékossággal, gondossággal, s részletező etnográfiai hűséggel faragott ki, küldte Pestre, ahol nagy közönségsikert aratott. Izsó 1862-ben hazatért, és Pesten telepedett le. Egykori mesteréhez, Ferenczy Istvánhoz hasonlóan tehát őt is megelőzte hazaküldött szobrainak híre és sikere. Pesti működése alatt a korabeli politikai és a kulturális élet neves személyiségeinek portréi mellett történeti nevezetességű személyekről is készített - régi metszetek és festmények után - márvány mellszobrot. Révai Miklóst ábrázoló szobra, amelyet az épület többi külső szobordíszéhez hasonlóan egy németországi (charlottenburgi) terrakottagyárban égettek ki, az MTA székházának homlokzatát díszíti. Az, hogy a Révai-szobor megmintázása mellett Izsó kapott megbízást az épületen elhelyezendő magyar címerpajzs kifaragására is, jelzi, hogy a korszakban nem történt meg a teljes specializálódás a kőfaragó és a szobrász szakma között. Biztos egzisztenciát azonban nem tudott teremteni, s egy ideig sikertelenül pályázott olaszországi és franciaországi tanulmányutakra is. Bécsben próbált boldogulni, majd ismét hazatért. Később rövid itáliai tanulmányúton vett részt, s tanári kinevezésével anyagi helyzete is rendeződött. A megrendelésre készített munkák mellett folytatta Münchenben megkezdett művészi programja megvalósítását. Kisméretű, 20-30 cm nagyságú terrakotta zsánerszobrain a hazai népéletből vett témákat mintázott meg, egy-egy típust - például a táncoló paraszt figuráját - tíznél is többször. A 19. század népszerű táncának, a verbunkosnak mozgáselemeit felhasználó terrakotta vázlataiban, tanulmányszobraiban az akadémiai mintázás sablonjait alkalmazó merev klasszicizmus helyett friss, romantikus hevülettel és realisztikus, életszerű elrendezéssel, az egyöntetűen sima felületkezelés helyett pedig anyagszerű ábrázolásmóddal találkozunk. Zsánerfiguráiban, Izsó nemcsak a divatossá váló népi tematikát vette át, hanem megkísérelte visszaadni a mélabúnak és a szilajságnak azt a sajátos keverékét is, amely ezt a népréteget jellemzi. A betyárok, csikósok, pásztorok öntörvényűnek vélt életmódja megjelenítésével is találkozunk ugyanakkor ezekben az alkotásokban, azzal a romantikus szabadság-illúzióval, amely századok óta benne élt a magyar zenében, táncban, népköltészetben. Bár Izsó Miklós több köztéri szoborpályázaton részt vett, s megbízásokat is kapott emlékművek elkészítésére, csupán egyet tervezett, s fejezett be saját maga, a 19. századi magyarországi emlékműszobrászat legjelentősebb alkotásai közé tartozó debreceni Csokonai-emlékszobrot. (1871) 1861-ben a helyi kereskedők, katonák, színészek, tanárok által megalakított, az irodalmi műveltséggel rendelkező, jómódú kereskedő, Csanak József által vezetett debreceni Emlékkert Társulattól kapta a megbízást; a város főterén egy olyan szobor-panteont akartak létrehozni, amely Debrecen nevezetes szülötteinek állít emléket - elsőként Csokonai Vitéz Mihálynak. A nemzeti eszme kapott formát e köztéri szobrában is. 1865-ben részt vett a magyar képzőművészek számára kiírt Széchenyi-szobor pályázaton. Terrakotta vázlatával, amelynek fametszetes ábrázolását több hazai folyóirat is közölte, Engel József mögött és Vay Miklós előtt a második helyezést érte el. Bár a második fordulóban már nem vett részt, terve sikerét jelzi, hogy a korabeli sajtóviták tanúsága szerint mind a kritika, mind a közönség Izsó művét tartotta a legjobbnak. Izsó az 1860-as években több olyan terrakotta vázlatot készített, amely emlékszobor-tervnek tekinthető, bár konkrét emlékműként egyik sem valósult meg. Tüdőbaja fiatalon elragadta, utolsó műveit: bp.-i Petőfi-szobor, szegedi Dugonics-emlékmű, Huszár Adolf fejezte be.

Forrás: http://www.hung-art.hu/index-hu.html

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL:


  1853


1862


1864-70


1864-70


1871


1873