Kevés olyan író akad az ezer évek legfontosabbjai közt is, akiről oly egyértelműen kijelenthetnők, hogy vele új fejezet kezdődik az irodalomtörténetben. Makszim Gorkij esetében ez a világirodalmi szerep - vele kezdődik a szocialista realizmus. Ha életművének egészét tekintjük, azt is elmondhatjuk, hogy szépprózájánál alig-alig kisebb jelentőségű és talán nem is kisebb hatású drámáinak nagy sorozata, s egynéhány drámája ugyanúgy klasszikus alkotás, mint regényei és novellái. Néhány író arcképe, Leninnel folytatott irodalmi levelezése, rendszeres levelező kapcsolata Csehovval korunk irodalomelméletének nélkülözhetetlen dokumentumai. Ritkán megszólaló költészete pedig sajátosan szép példája a forradalom útját megtaláló szimbolizmusnak. Elsősorban azonban mégis elbeszélő, aki ugyanolyan mestere a lírai hangvételű novellának, mint a társadalmi körképet idéző nagyregénynek. A Makszim Gorkij írói név, valójában Alekszej Makszimovics Peskovnak hívták. Ez a Makszim Gorkij kesernyésen tréfás forma, magyarul körülbelül azt jelenti, hogy Keserű Maxi. De minthogy már első megjelent művével, amely e különös név alatt jelent meg, híres és hamarosan világhírű lett, mindvégig vállalta. 

Kispolgári család árvája volt, rokonoknál tengett, s amikor hamarosan a maga embere akart lenni, egyre mélyebbre került a szegénység alvilágában. Volt hajósinas, péklegény és rakodómunkás. De közben fáradhatatlanul és emberfelettinek tetsző erővel vágyódott a műveltség és a szépség után. A nyomorúság esztendei egyben a lankadatlan tanulás és olvasás mámoros esztendei voltak. Önéletrajzi regényhármasa - az Életem - túl azon, hogy nagyon szép és nagyon izgalmas olvasmány -, egyben az erős lélekkel szépségre és igazságra vágyó ember önformáló képességének és felemelkedésének is tanúbizonysága. Kezdetben a nagy hősöket és a nagy eszméket ábrázoló romantikát fedezi fel magának. Felfedezi a megalázottak, a kétségbeesettek, a reménytelenek lelkében elnyomott, de mégis élő jóságot, szépséget, a hősökhöz méltó szenvedélyeket. És amit abban az időben a kitaszítottak világáról az időszerű irodalom a naturalizmus részletező módszerével igyekezett felmutatni, azt Gorkij még egyszer utoljára a romantika pátoszával, színáradatával és szépségvágyával fejezi ki. Ez volt az a merőben újszerű és meglepő első elbeszéléseiben. Korai nagy elbeszéléseivel - a Makar Csudrával, a Cselkassal, az Izergil anyóval - kellene lezárnunk a nagyromantika történetét, ha Gorkij semmi egyebet nem írt volna. De nála ez csak a kezdet volt. Ámde ezzel a kezdettel már el is mert menni a kor legtekintélyesebb - és legérzékenyebb fülű - kritikusához, Korolenkóhoz, aki felfedezte Tolsztoj, az orosz olvasóközönség, majd hamarosan a nagyvilág számára. Ez a kezdet meghozta Tolsztoj atyai pártfogását és Csehov barátságát. Útja Párizs felé vezetett. A Nyugat lelkesen fogadta. Az Éjjeli menedékhely meghozta a színpadi világsikert is. Ő pedig túllépett a romantikán. Ekkor hagy nyomot művészetén a naturalizmus, csakhogy ő mélyebben lát emberbe és társadalomba, mint a naturalisták átlaga. És ami mindvégig megkülönbözteti tőlük, az a stílus választékossága. Úgy tudja ábrázolni a szennyet is, hogy mondatai nem mocskolódnak be. Nemcsak ösztönös szemérmessége, hanem az emberi méltóság igénye is úgy követeli, hogy mindig fölötte marad a meglátott és ábrázolt rossznak, rútnak, trágárnak. Fejlődésének ezt a korszakát nevezi ő maga kritikai realistának. Látja a polgári válságot, látja a mélyben élők nyomasztó körképét, rokonszenvezik a forradalmi törekvésekkel, de nem tudja még, hogy merrefelé van kiút. Ez időbeli szépprózai főműve a Foma Gorgyejev című regény, egy kitűnő polgárember semmibe vezető életútjáról. 1905 azonban már újra otthon találja. Reménykedve vesz részt a forradalomban, amely bukással végződik. Gorkijt le is tartóztatják. De akkor ő már világhíres író, a világirodalom felháborodott tiltakozása szabadítja ki. S megy vissza Párizsba, majd Amerikába, végül otthonra talál a napfény hazájában, Capriban. De már túllépett a kritikai realizmuson. Következik jó barátsága Leninnel. És megírja Az anyát. Ezzel a regénnyel kezdődik a szocialista realizmus az ő életében is, az irodalomban is. Csak az új, a diadalmas forradalom hívja újra haza. De akkorra már ő jelenti a kommunista forradalmat az irodalomban. Befejezi talán legjobbnak mondható regényét, Az Artamonovok családi krónikáját az orosz polgárság felemelkedéséről, diadaláról, válságáról és bukásáról. Ezt csak a forradalom után lehetett befejezni, amikor történelmi valósággá vált a bukás. Azután - Lenin tanácsára s egészségi okokból is, hiszen a tüdeje a nyomor évei óta beteg volt - megy vissza újra Capriba, hogy Nyugaton képviselje a szovjet irodalom eszméit. Csak 1931-ben költözik végképpen haza. Akkor azonban az otthoni irodalomnak már nemcsak tanítómestere, hanem a szervezője is. Ő teremti meg a kisebb csoportosulások helyére a Szovjet Írószövetséget, amelynek haláláig az elnöke. Szervezi a vitákat és a fiatal írók oktatását. (Ezekben az években írta egyik legszebb drámáját, a Jegor Bulicsovot is.) És belekezd a Klim Szamgin életébe, amelyet fő művének szán. Évtizedeket felölelő nagy krónikája ez az orosz társadalomnak, amely a nemesi-polgári világból tart a forradalom felé. Hőse a kapitalizmus körülményei közt megnyomorodott lelkűvé torzult, kicsinyes értelmiségi, aki tulajdonképpen semmit sem ért abból, ami körülötte bontakozik. Befejezni már nem tudta egészen, de így is legterjedelmesebb műve, és a társadalmi körkép - az előremutató és a hátrahúzó erők ábrázolásával, a kitűnő alakok óriási galériájával - teljes.

Forrás: Irodalmi arcképcsarnok