A legyek ura (1954 - részlet)

Öld meg az állatot! Vágd el a torkát! Ontsd ki a vérét! Végezz vele! Botok zuhantak, az új kör szája ropogva összecsukódott. Sikoltás! Az állat a kör közepén
térdelt, karjaival védve arcát. Kiáltozott. Azt kiabálta megint a siketítő lármában, hogy valamilyen holttest fekszik egy dombon. Minden erejét megfeszítve tovább mászott, áttört a körön, majd a szikla meredek széléről lezuhant a homokba. A tömeg azonnal utána vetette magát, leugrott a szikláról, rátaposott az állatra, üvöltözött, ütötte, tépte, harapta. Szó nem hallatszott, más mozdulat nem látszott, mint fogak és körmök szaggatása.
(IX)

(Ford.: Déry Tibor).

Legeza Ilona könyvismertetői

 A LEGYEK URA

Ártatlan ifjúsági regényként indul. Angol iskolás gyerekek repülőszerencsétlenség folytán egy kis csendes-óceáni szigetre kerülnek. A felnőtt kísérők mind elpusztulnak, magukra vannak utalva, de élelem és víz van bőven, az éghajlat is kellemes, s a hat-tizenhét éves gyerekek szabályos kis társadalomba rendeződnek, törvényeket hoznak. Az idillben lassan, szinte észrevétlenül kezdődnek a bajok, a rendkívüli körülmények között nehéz fenntartani a fegyelmet. Homályos félelmek ütik fel fejüket, a sötét erőket maguk kitalálta szertartásokkal próbálják féken tartani, a kis közösség mind jobban polarizálódik, félelmeik és rossz érzésük elől barbárságba menekülnek. Egy részük nem tud ellenállni a vadság vonzásának, ezek önként csatlakoznak, a többieket a "vadak" kényszerítik rá. Az egyedül maradt Ralph ellen hajtóvadászatot rendeznek, s a közben kigyulladt sziget fénye az utolsó pillanatban vezet a gyerekek nyomára és megmentésére egy kis angol hadihajót. Golding ezt a pesszimista robinzonádot hűvös, szenvtelen, realista technikával ábrázolja. Egyetlen szóval sem utal távolabbi összefüggésekre - mégis a regény nyilvánvalóan súlyos, mélyebb mondanivalót hordoz. A példázatban a kísérletileg leegyszerűsített gyermekközösség a társadalmat tükrözi, de bonyolult és sokrétű szimbólumrendszerrel, ezért nincs egyértelmű megfejtése. Az elvadulás, a barbárságba süllyedés, a hagyományos erkölcsi és viselkedési normák megtagadása a fasizmus kialakulását is példázhatja, más értelmezésben az atomháborús világ teljes erkölcsi züllésének fenyegető képét sugallhatja. Akár pesszimista társadalomfilozófiai jóslatnak, akár erőteljesen felrázó mementónak fogadjuk el, mélyen humanista írás, egyértelműen az értelem és az erkölcs mellett tesz hitet.

A TORONY; A PIRAMIS

A Torony mondanivalója szándékoltan rejtett, többértelmű. Jocelin dékán látomást lát, ettől kezdve egyetlen életcéljának, hivatásának érzi, hogy templomára tornyot építtessen. A templom nincs megalapozva: a józan ész és az építészeti számítások szerint nem lehet toronnyal megterhelni, de Jocelin eszelős
makacssága mindenkit leigáz. Építés közben megsemmisül minden, amit a pap hivatása értelmének tartott: a templomot megszentségtelenítik, a hívek szétszóródnak, családok esnek szét, életek mennek tönkre maga a dékán egyre mélyebb magányba és őrületbe süllyed. Mikor meghal, a torony még áll, mint kőbe vésett fenyegetés, nem tudni, mikor dől össze, végpusztulásba döntve a templomot. Jocelin tragédiája feloldhatatlan szimbólum. A regény formai és stiláris bravúr: zárt és csiszolt mint egy költemény, s mondanivalója éppoly nehezen fejthető prózába. Atmoszféra-teremtő ereje lenyűgöző: egyszerre elevenedik meg a kőbe vésett középkor, a katedrális, s az örök-változatlan emberi dráma. Nem könnyű olvasmány, csakis a gondolkodó olvasók együttműködésével válhat irodalmi valósággá.

A piramis a napjaink problémáira is érzékeny, realista-ironikus regényírót mutatja meg. A mű három, látszólag lazán, valójában sok szoros szállal összefűzött részből áll, amelyekből egy fanyar, második világháború utáni fejlődésregény bontakozik ki. Első személyű elbeszélő hőse, Oliver kitör a kis falu zárt világából, kasztrendszeréből, zongoraművészi ábrándjait sutba vetve sikeres vegyész lesz, de múltját nem tudja maga mögött hagyni, emlékezetében nosztalgikusan megszépülnek gyerek- és serdülőkorának kínos, megalázó élményei, a saját személyes felemelkedése nem tudja kárpótolni mindazért, ami elveszett.

A VÉTKES VISSZANÉZ

A regény elbeszélő főhősét, Sammy Mountjoy sikeres festőművészt az a benne feltoluló kérdés készteti írásra, hogy hogyan veszítette el szabadságát. Szeszélyes, az időrendet csak nagyon lazán követő ugrásokban, sok mindent előlegezve végiggondolja mindazt, amit életéből fontosnak tart: gyermekkorát a nyomornegyedekben, kisiskolás élményeit, a templomgyalázást, melynek folyamányaképpen a lelkész örökbe fogadja; a középiskolás éveket, a tanárokat, akik nagy befolyással voltak rá; olthatatlan nagy szerelmét Beatrice iránt, akit elcsábított, aztán otthagyott; házasságát, a háborús német hadifogságot, ahol bajtársai árulásra akarták kényszeríteni - ám a választ sehol se tudja megtalálni, még akkor sem, amikor meglátogatja az elmegyógyintézetben az elhagyott és megtébolyodott Beatrice-t, mert ebben sem képes felismerni, bizonyítva látni saját bűnösségét. Goldingot valószínűleg az a gondolat vezette, hogy a bűn a szabadság elvesztésével jár, ám ez a stilárisan rendkívül igényes, bonyolult goldingi szövegből egyértelműen nem derül ki. A nagy író eddig leggyengébb magyarul megjelent könyve alighanem csak leghűségesebb rajongóinak fog igazi élvezetet szerezni.