Nagyáruház Kaliforniában:

Milyen gondolataim támadnak ma éjszaka rólad, Walt
Whitman, mert fejfájósan lődörgök a
mellékutcákon a fák alatt elfogódott tekintettel
bámulva a teliholdat.
Éhségbe fáradtan és a képzelet kirakatait méregetve
a neon-gyümölcsű nagyáruházban,
felsorolásaidról álmodozva.
Micsoda testes őszibarackok, micsoda félhomály!
Egész családok vásárolnak ma este! Férjekkel
teli folyosók! Asszonyok nyakig a tenger
körtében, gyerekek a paradicsomban - te meg,
Garcia Lorca, mit csináltál ott a
görögdinnyéknél?

Láttalak téged, Walt Whitman, gyermektelen,
magányos vén turkáló, piszkálódtál a
frizsiderben a hús között és szemeztél a
fűszeres fiúkkal.
Hallottalak kérdezősködni: Ki szeletelte föl a
disznóhúst? Mibe kerül a banán? Te vagy az,
Angyali Gyermek?
Ide-oda ténferegtem a ragyogó konzervhegyek közt,
mindig a nyomodban, sarkamban egy
képzeletbeli áruházi detektívvel.
Végig a tágas folyosókon nagy léptekkel egymásba
fogódzva magányos képzeletünkben articsókát
kóstolgatva, minden megfagyott édesség
birtokában, és soha nem érintve a kasszát.

Hová megyünk mi, Walt Whitman? Zárnak egy óra
múlva. Milyen utat mutat a szakállad ma éjszaka?
(Megérintem könyvedet és Odüsszeiánkról álmodom
a nagyáruházban és lehetetlenül érzem magam.)
Magányos utcák sorát rójuk egész éjszaka? Árnyat
árnyhoz adnak a fák, sötétek a házak,
magunkra maradunk mind a ketten.
Kék autók között a parkolóhelyeken lődörgünk a
szerelem elveszett Amerikájáról álmodozva,
míg haza nem érünk csöndes kunyhónkba?
Ó, kedves apánk, deres szakállú, magányos vén
példaadó, mi maradt Amerikából, mikor
Kháron átevickélt a folyón és kiszálltál a
füstölgő partra és bénán bámultál a Léthe
fekete vizein távolodó csónak után?

(Orbán Ottó fordítása)