|
ÓH NYUGTALAN ÁRAM, ÖRÖK
Mily mozdulatlan a föld.
Mily mozdulatlan az ég.
Csak a szél száll szüntelen,
Nincs egy helyütt soha.
Repíti, kavarja itt lenn
A levált falevelet.
Szárnyán úsztatja tova
Ott fenn a tépett felhőt.
Bizonyosság a talp alatt.
Bizonyosság a fej felett.
Mily közel így a sír.
Mily közel így az Isten.
Ülsz mozdulatlanul
Lélegzetvisszafojtva.
Magadba vagy kövülve
Mint eleven szobor.
És vége. Sóhajtottál.
És mindig a sóhajod az,
Ami kiszakít magadból
És erre-arra sodor.
Már szárnyára kapott.
Óh nyugtalan áram, örök!
És repül és repül a vágyad
S örvénylik bánatod.
1927.
SZALMASZÁLAK
Ó fecske, bölcs kis állat, hogy elnézlek, csodállak,
Mikor, hogy sárbul épült váracskád, fészkedet,
Legyen, mi összetartsa: te csőrödben szeded
Hozzá, téglái közzé, a gyönge szalmaszálat.
Ó asszony, csak ne vess meg sok ócska, semmi-dolgot,
Kapaszkodj csak beléjök s így léssz vigyázva boldog -
Fészkünk e szalmaszálak tartják keményen össze:
Örülj, hogy valakid van, ki egy élten keresztül
Megszabadít sok apró, kényelmetlen keresztül,
Hogy van, teszem, ki fátylad a kalapodra kösse,
Ki nap-nap poharadba tölti a borodat,
Ki, ha a fejed fáradt, bús-híven borogat
S hogy van, kinek, ha gondja már torkig tornyosul,
Feje alá te tolod a karod vánkosul.
1909.
|
