A század első évtizedében formálódott ki, sajátos kamaraszínpados műfajtípusként, a magyar kabaréirodalom. Jelenetek és főleg énekelt versek (kuplék, sanzonok) szolgálták a jórészt szatirikus élű humort. A század első évtizedében jelenik meg egy Gábor Andor nevű francia szakos bölcsészhallgató új hangütésű, groteszken komikus verseivel, képtelen ötleteivel és tanult nyelvészhez méltó szó- és mondatbűvészetével. Klasszikus irodalmi kultúra és hangsúlyozott pestiesség egyesül ebben a játékos, kezdetben könnyed költészetben. Nemsokára a versek mellett ötletes színpadi jeleneteket ad a kabarénak. A közönség jókat nevet rajtuk; az irodalom értői pedig nem tudják, hová is tegyék ezt a szokatlan bölcsészt, aki jártas az ófrancia nyelvben, tud provanszálul (vagyis a franciától különböző dél-francia nyelven), mesteri formakészséggel fordítja magyarra a középkori francia költészet remekeit. Majd nemsokára a legkülönbözőbb újságokban olvasható a neve szellemes, egyre erősebben kritikai hangú cikkei alatt. 

Gábor Andor tehát elment újságírónak, és népszerű szerzője maradt a kabarénak. Majd a kabaréból átlépett a színházakba, ahol kiderült, hogy biztos kezű, éles szemű, sajátosan kesernyés humorú vígjátékíró. És ezzel párhuzamosan a humoros versek mellett kezdtek megjelenni komoly hangú, csiszolt formájú, komoly, töprengő, olykor öngyötrő költeményei is. Gábor Andor egyre több műfajt hódított meg magának, bárha a közönség és a kritika elsősorban mint humoristát tartotta nyilván. Humora lényegében szatirikus volt: kritikai élű, amely a polgári élet ürességét, talajtalanságát, embertelenségét bírálta. És egyre jobban megtelt határozott politikai tartalommal. Ez időben még nem szocialista, de már antikapitalista és polgárellenes. Ő maga, bár falun született, a budapesti polgári világból érkezett az irodalomhoz, de már indulásakor tudomásul vette a polgári hanyatlást. Gábor Andor az eszméiben volt mindig modern: a haladó eszmék nem alkuvó, indulatos hőse. Az első világháborúig még nem tudja, kinek-minek a nevében csapkod a polgári létforma ellen. Verseiben, cikkeiben, vígjátékaiban (köztük a kitűnő szatírájú Dollárpapában) nevetségessé teszi ezt a világot, de még maga sem tudja, mi jöhet helyette. Az első világháború élményei töltik meg politikai tartalommal szatirikus háborgását. Várja a forradalmat, és 1918-ban lelkesen fogadja a polgári forradalmat, de hamar elkeseríti, hogy a polgári kormány nem képes teljesíteni, amit várnak tőle. Ezért áll 1919-ben a kommunisták mellé. Az ellenforradalom pedig a kommunistákkal együtt viszi börtönbe. Nagy nehezen szabadul és emigrál. Következnek bécsi évei. Ott, az emigránsok között fordul szembe a polgárokkal, és jut arra a következtetésre, hogy a magyar társadalmon csakis a szocialista átalakulás segíthet. Ott, Bécsben válik harcos magyar kommunistává, aki ettől kezdve tollal harcol a magyar jövőért. Lelkében mindvégig itthon él, szüntelenül a magyarországi állapotok izgatják, negyedszázadon át gyötri a honvágy. De ő csak egy megváltozott hazába jöhet haza. A magyar hazafias költészet legszebb lapjaihoz tartoznak honvágyát kifejező, egyszerre komor és reménykedő versei (Az én hazám). De fő műfaja ebben az időben a szatirikus publicisztika és mellette a harcosan szatirikus költészet. Indulatos cikkeinek kötetei rejtett utakon eljutnak haza is, eljutnak a szomszédos országok magyar lakói közé, és kijutnak a nagyvilágba. A Horthy-rendszer személyes ellenséget lát Gábor Andorban, és diplomáciai úton elérik, hogy az osztrák kormány kiutasítsa. Ekkor megy Berlinbe, ahol alig-alig van módja magyarul írni. A német kommunista sajtó publicistája lesz. Egyre ismertebb a nemzetközi baloldali körökben. Amikor Hitler uralomra jutása után Moszkvába megy, ott már úgy fogadják, mint irodalmi tekintélyt. Ő lesz az ottani magyar irodalmi folyóiratnak, az Új Hangnak a főszerkesztője. Megint írhat magyarul, megint szemmel tarthatja az itthoni irodalmi és társadalmi eseményeket. Kiderül, hogy kitűnő irodalmi szervező, és nagyon jó kritikus. Még mindig hasznára van a filozopterműveltség: szakemberként ért az irodalomhoz, és irodalmi műveltség alapján tud politizálni. De közben, ha felkérik rá, német nyelvű antifasiszta szatirikus verseket is ír, különösen a második világháború idején, a rádió német adásai számára. A második világháborúban felerősödik honvágya, hiszen tudja, hogy közeledik a hazatérés, de azt is tudja, hogy sok szenvedés következik addig. Ezekben az években megint egyre erősebben lírikus. És végre 1945-ben a már hatvanegy éves költő, huszonöt évi távollét után, az elsők közt érkezik haza. Itthoni évei szakadatlan közéleti tevékenységgel, szervezéssel és publicisztikával teltek el. Nagy szerepe volt az irodalom újjászervezésében, a szatirikus Ludas Matyi megteremtője, majd főszerkesztője. Költészethez alig jutott, s akkor is inkább a napi érdekességű szatírához, mint ahhoz a komolyabb hangvételhez, amely csak élete egy-egy korszakában volt igazán jellemző rá. Végső éveiben betegségek is nehezítették munkáját. Igyekezett kötetekbe rendszerezni életművét, de ezt már csak az utódok tudták megvalósítani. 1953-ban, 69 éves korában halt meg.

Humoros-szatirikus művei közt fontos helyet foglalnak el vígjátékai és regényei is (Untauglich úr, Dr. Senki), amelyek a maguk groteszkségében reális képet rajzolnak a század első évtizedeinek hazai polgárvilágáról. Emberi egyénisége példa a következetes, becsületes, emelkedett lelkű emberi magatartásra, amely egy nagyon vonzó, nagyon kedves, segíteni kész és derűs férfi képében jelent meg. Nagyon szeretetre méltó ember volt.

Forrás: A magyar irodalom arcképcsarnoka