Bovaryné

Főműve, a Bovaryné kapcsán Flaubert így ír: "A Bovarynéban semmi sincs, ami 'igaz' lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák." (Flaubert levele Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1857.)

Ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni - az írói pályájának kezdetét jelentő - társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. Az ötletet (a cselekmény magját) saját körében ismert emberek hétköznapi, aktuális történetei adták: apja régi tanítványának, Delamare egészségügyi tisztnek második felesége, házasságtörése után, öngyilkosságot követett el (1848), adósságokat és egy kislányt hagyva férjére; az utolsó fejezethez pedig Louise Pradier szobrászné - akinek testvére az író iskolatársa volt Rouenban - szerelmei szolgáltattak anyagot.

(részlet)

12
Megint szerették egymást, mint előbb. Sőt Emma sokszor, napközben is, hirtelen levelet írt Rodolphe-nak; aztán az ablaküvegen át magához intette Justint, aki gyorsan leoldotta derekáról a vászonkötényét, s már repült is La Huchette-be. Rodolphe azonnal ott termett; Emma csakis azért hívta, hogy elmondhassa, mennyire unatkozik, milyen gyűlöletes az ura, s milyen szörnyű az ő élete!
- De hát mit tehetek róla? - fakadt ki egyszer Rodolphe, türelmét vesztve.
- Ó! Ha igazán akarnád!
Ott ült a földön, Rodolphe térdei közt, kibomlott hajjal, réveteg tekintettel.
- De mit? - kérdezte Rodolphe. Bovaryné sóhajtott.
- Elmennék, hogy másutt éljünk ... valahova ... - akárhova ...
- Megőrültél? - nevetett a férfi. - Hogy gondolod?
Emma máskor is visszatért erre; Rodolphe úgy tett, mintha nem értené, s másra terelte a beszélgetést. Nem értette ezt az izgalmat, amikor a szerelem tulajdonképp oly egyszerű. Emma ragaszkodása mögött valami oknak kell rejtőzni, valami mellékkörülménynek, valami külön indítéknak.
Csakugyan, ez a gyengédség olyan mértékben nőtt naponta, mint férje iránt érzett ellenszenve: Mennél odaadóbb volt Rodolphe-hoz, annál jobban gyűlölte Charles-t; soha a doktort nem érezte olyan kellemetlennek, soha az ujjait nem látta olyannyira formátlannak, az eszét olyan lomhának, s a modorát olyan közönségesnek, mint Rodolph-fal való találkozásai után, amikor együtt maradt Charles-lal. Ilyenkor, a jó feleség és az erényes asszony képében, lángoló szenvedéllyel gondolt kedvese sötét hajára, amely egyetlen fürtben szegi napbarnította homlokát, aki oly eszes és tapasztalt, s mégis oly féktelen a szerelemben! Őérette ráspolyozta, akár egy művész, a körmeit, őérte pazarolt annyi sok cold-cream-et a bőrére, annyi illatszert a zsebkendőjére. Teleaggatta magát gyűrűkkel, karperecekkel, nyakékekkel.
Amikor Rodolphe-ra várt, két nagy, kék színű üvegvázáját teleszedte rózsákkal, s úgy rendeztette a lakását, úgy ékesítette önmagát, akárcsak egy kurtizán, aki a hercegére vár. Félicitének állandóan fehérneműt kellett mosnia; ki se mozdult a konyhából, ahol a kis Justin, aki sokat járogatott hozzá; csak nézte, hogyan dolgozik. A fiú, odakönyökölve a lány hosszú vasalódeszkájára, mohón nézte ezeket a köréje teregetett női holmikat; az alsószoknyákat, kendőket, nyakfodrokat és fűzős nadrágokat, amelyek fenn, a csípőnél még eléggé terjedelmesek s lefelé egyre szűkülnek.
- Mire való ez? - kérdezte a fiú, végigsimítva kezével egy abroncsszoknyát vagy pedig a különböző kapcsokat.
- Hát még sose láttál ilyet? - felelte Félicité nagy nevetve. - Mintha a te asszonyod, Homais-né, nem hordana ilyesmit.
- No hiszen! Épp Homais-né! - S elrévedve tette hozzá: - Az is olyan hölgy, mint a doktorné.
De Félicitét bosszantotta, hogy a fiú állandóan ott legyeskedik körülötte. Hat évvel volt idősebb nála, s egy idő óta Théodore, Guillaumin úr inasa kezdett neki udvarolni.
- Hagyj már békén! - mondta neki, félretéve a keményítős bögrét. - Menj inkább mandulát törni, mindig a nők körül kakaskodsz; várd meg inkább, rossz kölyök, míg kinő a szakállad!
- Jó, jó, ne haragudjon, kitisztítom maga helyett a doktorné cipőjét.
S már fogta is az ablakpárkányon Emma sáros - a légyottoktól olyan sáros - cipőjét, melynek szennye most porrá omlott a fiú ujjai között, s csak nézte, mint száll magasra a rátűző napsugárban.
- Ne féltsd, nem megy az tönkre! - szólt reá a szakácsné; aki, ha maga tisztogatta, egyáltalán nem kímélte, mert ha egyszer megráncosodott, az asszony őneki adta.
Emmának egész raktára volt belőlük a szekrényben, s bár töméntelen sokra volt szüksége, Charles soha a legcsekélyebb megjegyzéssel se bántotta. Így történt hát, hogy Charles egy műlábért háromszáz frankot fizetett, mivel illőnek találta, hogy megajándékozza vele Hippolyte-ot. Ennek a műlábnak parafa burkolta a felső részét, rugós ízületei voltak, s az egész bonyolult masinát fekete nadrág borította, fénymázas csizmával a végén. De Hippolyte nem mert egy ilyen szép lábat naponta használatba venni, és könyörgött Bovarynénak, szerezzen neki egy kényelmesebbet. Persze ezt a szerzeményt is Bovarynak kellett kifizetni. Az istállószolga ilyen módon lassanként újra kezdhette a mesterségét.
Megint láthatták, mint régen, kószálni a faluban, és Charles; ha csak meghallotta botja száraz kopogását a kövezeten, már messziről, igen gyorsan másfelé vette az útját. Lheureux, a szatócs, vállalkozott a műláb megrendelésére; ez mindjárt alkalmat adott arra, hogy többször járhasson Emmához. Elbeszélgetett vele az új párizsi árukról, a sok női divatcikkről, roppantul szívesnek mutatkozott, és sohase kérte a pénzét. Emma meg élt a jó alkalommal, hogy minden szeszélyét kielégítheti. Így például egy igen szép korbácsot akart Rodolphe-nak; Rouenban látta, egy esernyős üzletében. Lheureux már a következő héten odatette az asztalára.
De másnap kétszázhetven frankos számlával jelentkezett Emmánál, a centime-okat nem is számítva. Emmát nagy zavarba hozta: minden fiókja üres volt; Lestiboudois-nak ugyanakkor kétheti napszámmal tartoztak, a cselédlánynak meg két negyedévvel, meg egy csomó más dologgal, s az ura is türelmetlenül várta Derozerays úr küldeményét, aki minden esztendőben Péter-Pál táján szokott fizetni.
Eleinte még sikerült lerázni a nyakáról a szatócsot, de Lheureux úr végül is elvesztette a türelmét; őt is egyre szorongatják; minden tokéje kinn hever, és ha nem kap valamit, kénytelen lesz visszavenni minden áruját Emmától.
- Bánom is én! - felelte Emma. - Vegye vissza mindannyit! - No hiszen csak tréfálok! - válaszolta a szatócs. - Csak a korbácsot sajnálom. Szavamra, visszakérem a doktor úrtól.
- Nem! Azt nem! - kiáltotta Emma.
"Ahá! No, most megfogtalak!" - gondolta magában Lheureux.
S felfedezése örömében már ment is, halkan ismételve, szokásos könnyed fütyülése közben, ezeket a szavakat:
- Hát jó! Majd meglátjuk, majd meglátjuk!
Bovaryné nagyban töprengett, hogy szabaduljon ennyi bajtól, amikor a szakácsné lépett be a szobába, s egy kis kék papírtekercset helyezett a kandallóra "Derozerays úr részéről". Azonnal rácsapott, felnyitottá. Tizenöt Napóleon-arany volt benne. Épp ennyi volt a számlája. Már hallotta Charles lépteit a lépcsőn; az aranypénzt azonnal a fiókjába hajította, s a kulcsot is magához vette.
...
GYERGYAI ALBERT fordítása

EGYÉB MŰVEKRŐL

Színes keleti történelmi regénye, melyben felidézte az ókori Karthágót, a Szalambó. Egy véres zsoldos lázadásról és vérbe fojtásáról szól, rejtelmes hitekkel, emberfeletti szenvedélyekkel, halálos szerelemmel. Történelmi és régiségtani látomás, szavalhatóan zengő stílusban. Még utoljára feltört belőle a romantikus, de csak a színek voltak romantikusak. A történet - a vágyak csődje - semmivel sem kiábrándítóbb, mint a vidéki orvosné reménytelen vágyódása. A Bovarynén is öt évig dolgozott, a Szalambón is. Ez azután azonnal óriási siker volt. Jó volt a romantikusoknak is, jó volt a realistáknak is. Példásan fogalmazott, színes és szemléletes bekezdései francia antológiákba és iskolakönyvekbe kerültek.

Flaubert pedig csömört kapott a saját színpompájától. Menekült vissza korának és körének sivárságához. Újabb öt év, és készen volt az Érzelmek iskolája. Egy tartalmatlan, meddő élet aprólékos krónikája. Az eszményeit vesztett polgári lét nyomasztó képe. Ilyen gazdagon nem illusztrálták még a semmit. Az Érzelmek iskolája fejlődésregény: a kamasz- és ifjúkor szertelen, szép szenvedélyeire, a nagy akarásokra, hitekre és reményekre a férfikor kiábrándulása következik, majd a múltjára visszarévedő főhős, Frédéric Moreau nosztalgikus szomorúsága. A regény egyben az idő múlásának és kérlelhetetlen hatalmának rajza, s mint ilyen, a prousti világ- és művészetszemlélet előfutára. Ettől a regénytől még lelkes hívei is visszarettentek, nem mertek ilyen bátran szembenézni világuk értelmetlenségével, tartalmatlanságával. Legföljebb azt ismerték el, hogy a stílus változatlanul tökéletes. Ma általában ezt tekintjük Flaubert fő művének, a francia kritikai realizmus csúcsának.

Utána fut vissza a múltba. Elővette egy ifjúkori kéziratát, amely a pusztában élő és kísértésekkel vívódó Remete Szent Antalról szólt. A most már végre elkészült műben az ókor végi remete látomások formájában szembetalálkozik az eszmékkel, és minden eszme hazugnak bizonyul. A színek itt is rakétáznak, de hol van már a romantika? Csak értelmetlenség és kiábrándulás van. De a Szent Antal megkísértésének a formája nem regény, hanem dráma. Drámai költemény költői prózában. És mondanivalója - a sorra kiábrándulás az eszmékből.

Majd következett a végső mű, a töredékben maradt, de így is monumentális Bouvard és Pécuchet, amelyben két ostoba kispolgár kerül szembe a tudományokkal. Képtelen regénytéma: a regény két megkergült kispolgár szánalmas kalandjainak és még inkább a kor tudományos irányzatainak szatirikus kicsúfolása. Ennek írása közben érte, íróasztal mellett a halál. Az ifjúkora óta visszatérő epilepszia ölte meg.

Terjedelemben igen kis életmű ez: öt regény, egy novelláskönyv három remekbe készült történettel, ezek mellett két útirajzkönyv, egy sikertelen drámai kísérlet, nagyon érdekes ifjúkori próbálkozások és töméntelen sok levél, mivel emberi magányában leginkább levelekben tartotta a kapcsolatokat ismerőseivel. Ezekből a levelekből egész esztétikája kiolvasható. Többet írt barátainak is irodalmi elvekről, mint személyes dolgairól. Azután mindezek mellett maradt egy különös gyűjteménye. Egész életében gyűjtötte az emberi butaságokat. Ha könyvben, újságban, papi pásztorlevélben, hivatalos szövegben, szónoklatban találkozott egy nagyon ostoba mondattal, azt kijegyezte, és tudományos szempontból - mintegy a tudományok paródiájaként rendszerezte az ostobaság dokumentumait. Idővel fel akarta használni a Bouvard és Pécuchet második kötetében, amelyet már nem írhatott meg. Így, ahogy ránk maradt, a legmulatságosabb olvasmányok közé tartozik.