a költészethez

Sok ezer vadság, durvaság közt,
Gyengéd és hű maradt szívem.
Te védtél engem, oh költészet,
Szintoly’ gyengéden és híven.
Mint gyermek már rajongtam érted
S ott küzdtem lobogód alatt.
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Utánad törtem az egekbe
Minden keserven, poklon át,
Hogy szomjú lelkem fölihassa
Fényed egy röpke sugarát.
Hogy érezzelek: fölégettem
Tüzedben ifjúságomat,
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Tudtam, hogy vannak hirdetőid,
Kik bitorolják nevedet
S palástod tiszta bársonyából
Csak álarcot készítenek;
Hogy hívság lángja csak a tűz, mit
Oltárod ormán gyújtanak, -
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

A hazugságok közt tebenned
Az igazságot láttam én,
Hittem hódító hatalmadban
És követtelek, égi lény.
Szemem ott függött glóriádon,
Te tiszta, tündöklő alak!
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Nem jártam oly ösvény porondján,
Amit más kicégérezett:
Egész szívemet adtam néked
S daloltam, mit az érezett.
Sokszor vérig gyötörtem érted,
Hogy – mosolyogni lássalak.
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam.
Ha szóltál: Szeress! szereték.
Mint a madarat, ösztönöm vitt
Titkon, de biztosan feléd,
S ha csókod érzém: édenné lett
Előttem a zord sivatag…
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Édes, vigasztaló Igézet!
Oh gyönyör, üdv! Maradj velem!
Ha csillagod vagyok s lehullok:
Ragyogd be örök éjjelem!
Míg fényed halk hulláma ringat:
Tovább szövöm az álmokat –
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

fiam halálára
1886. május 13.

Bár torkát durván fojtogatja
Csontmarkaival a halál –
Fiam hevesen, izgatottan
S teljes erőben talpra áll.

Dobpergés rázta fel az ágyból –
Hurráh! Katonák jönnek ott!
Arca kigyulladt a gyönyörtől,
Szeme bús tüze fellobog.

Bár gyermek: hős e pillanatban,
Vívódó lénye csupa láng;
És bátor szívvel küzdi végig
A végső, rettentő csatát.

Villogjatok ti, puskák, kardok!
Szikrázzatok, zord fegyverek!
Peregj dob! harsogj fel vezényszó:
Katonák – tisztelegjetek!

petőfiről

Most kellene lantod
Viharának zúgni, süvíteni,
S haragos lelked szilaj árjának
Tombolni, Petőfi!
Most kellene szíveket rázó,
Velőket tépő, vad erőddel,
Mennydörgő dalaiddal
Fölverned e népet,
S tüzelned a harcra,
Az újjáalakító,
Megváltó harcra
Mely végre örökre leszámol,
A multtal,
S a Pató-Pál-féle erények
Mindent elölő gazza között
Széles, szabad utat nyit
A jövendők igazának!

A te szent hevülésed,
Dalaid felséges riadója
Dandárokat nőtetne a földből,
Mennyei hadsereget,
Nem tompa kaszákkal,
De villámló akarattal,
Hódító honszeretettel,
S nem is az osztrák, az orosz
Letörésére, -
De a magyar őstunyaság,
A rontó visszavonás,
Az üres, buta gőg,
A mihaszna duhajság,
S az áldatlan, ronda közöny
Százados átkai ellen!

Oh, ha te vernéd,
A te isteni tárogatód harsogná
A riadót e csatához!
Fel, talpra, ti révedező rabszolgák,
Ti úri ruhákba hajlongó
Léha cselédek,
Önző, szószátyár, kofa nép,
A beteg haza testén
Rágódó gyülevész had,
Romlásba rogyott, renyhe magyarság!
Fel, fel, a döntő harcra:
A magad balvégzete ellen!
Munkára, tettre, dologra!
Most vagy soha – talpra!
Mert ha tovább is révedezel:
Talpad alól kigurul a föld
S nem léssz soha szabad és nagy!

Oh, ha te vernéd most e riadót,
Te igaz, te erős,
Te rettenthetetlen,
Aki százszor meghalnál
Azért, amit egyszer
Átéreztél,
S szóba’ vagy dalba’ kimondtál!
Mily életerős buzgás
Támadna e földön!
A megtisztult nemzeti léleknek
Mily forradalma söpörné
Pokolba a régi penészt,
A híres magyar szalmatüzek
Minden hamuját,
S az átszebbült, új, szabad életnek
Milyen diadalma volna jutalmunk!
Oltár lenne e hon, ahonnan
Nagy, nemes, világot melegítő
Gondolatok
Sugaraznának széjjel
A beteg emberiségre, -
Mint amikor alaktalan éjjel után
Föllángol a Nap,
S fényének melegétől
Az alvó élet
Diadalmas ragyogással
Munkára, örömre fölébred!

1907

Forrás: Endrődi Sándor: Költemények. Budapest, 1891