Értekezés a módszerről

1. rész. [168. old.:]
"(...) olyan elmélkedésekhez és elvekhez jutottam, amelyekből módszert alkottam magamnak; ennek segítségével pedig, úgy vélem, fokozatosan növelhetem ismereteimet, s lassanként azt a legmagasabb pontot, amelyet elmém középszerűsége és életem rövid tartalma mellett egyáltalán elérhetek."

2. rész. [177. old.:]
"(...) azt gondoltam, hogy a logika sok szabálya helyett beérem a négy következővel, feltéve, hogy szilárdul és állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük.

Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit evidens módon nem ismertem meg annak; azaz hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot és semmivel többet ne foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami oly világosan és határozottan áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni. [A világosság elve]

A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és a legjobb megoldás szempontjából szükség van. [A tagolás elve]

A harmadik az, hogy olyan rendet kövessek gondolkodásomban, hogy a legegyszerűbb és legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kezdem, s csak lassan, fokozatosan emelkedem fel az összetettebbek ismeretéhez, s még azok között is feltételezek bizonyos rendet, amelyek nem magától értetődően következnek egymás után. [A fokozatosság elve]

Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésekre törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam. [A teljesség elve]"

HARMADIK RÉSZ

Ha újra föl akarjuk építeni a házat, melyben lakunk, nem elég, ha lebontjuk, ha építésre való anyagot és építőmestereket szerzünk, vagy magunk gyakoroljuk magunkat az építés mesterségében, ha azonkívül gondosan megrajzoltuk a tervét: hanem szükséges, hogy más lakásról is gondoskodjunk, melyben az egész idő alatt, míg amazon dolgozni fognak, kényelmesen ellakhatunk. Így én is, hogy addig, míg véleményeimben nem jutok határozott megállapodásra, ne legyek kénytelen cselekedeteimben is határozatlan állapotban maradni, hogy azalatt is, amennyire lehet, boldogan élhessek, bizonyos ideiglenes erkölcstant állítottam magamnak össze, mely csak három-négy sarktételből állott. Elmondom, melyek voltak ezek. Az első az volt, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek s szokásainak, állhatatosan megmaradjak abban a vallásban, melyre Isten kegye folytán ifjúkorom óta oktattak, s minden egyéb dologban a legmérsékeltebb s a szélsőségektől legtávolabb álló véleményeket kövessem, azokat, melyeket a legeszesebb emberek, kikkel majd érintkeznem kell, zsinórmértékül fogadtak el a gyakorlati életben. Minthogy ugyanis ezen időtől fogva a magam véleményeit nem vettem semmibe, mert hiszen előbb meg akartam vizsgálni mind, bizonyára nem tehettem jobbat, mint hogy a legeszesebb emberek véleményeit kövessem. S ámbár a perzsák s kínaiak között is épp oly eszes emberek lehetnek, mint közöttünk vannak, mégis legjobbnak tartottam, hogy azok után induljak, kikkel majd érintkeznem kell; továbbá, hogy csak úgy tudhatom meg az emberek igazi véleményét, ha inkább arra ügyelek, amit hisznek, mint arra, amit beszélnek; nemcsak mert erkölcseink romlottsága miatt kevés ember van, ki mindent megmond, amit tesz, hanem mert sokan vannak, akik maguk sem tudják, hagy mit hisznek; a gondolkodásnak az a működése ugyanis, melynek folytán hiszünk valamit, különbözvén attól, melynek folytán tudjuk is, hogy mit hiszünk, gyakran megesik, hogy az egyik néha megvan anélkül, hogy a másik is megvolna. Több, egyformán elfogadott vélemény közül pedig csak a legmérsékeltebbeket választottam, részint azért, mert rendesen ezek a gyakorlatban a legkényelmesebbek s valószínűleg a legjobbak is - a szélsőségek rendesen rosszak szoktak lenni -, részint pedig azért, hogy ha mégis tévedek, ne térjek el annyira az igaz úttól, mintha az egyik szélsőséget választottam volna, holott a másikat kellett volna követnem. A szélsőségek közé számítottam különösen mind az ígéreteket, mert ezek által némileg szabadságunktól fosztjuk meg magunkat; nem mondom, hogy a tör vények rosszak, melyek a gyöngeelméjű emberek állhatatlanságára való tekintetből megengedik, hogy pl. ha valamely erkölcsileg jó szándékunk van, fogadásokat tegyünk, vagy ha valamely erkölcsileg közömbös szándékunk van, a kereskedelmi biztosságra való tekintetből szerződéseket kössünk, melyeket aztán meg kell tartanunk. De minthogy semmi olyat nem láttam a világon, ami mindig egyazon állapotban maradna; minthogy továbbá én részemről azt vártam, hogy mindinkább tökéletesítem belátásomat, nem pedig hogy rosszabbítom: véleményem szerint nagyot vétettem volna a józan ész ellen, ha mert most jónak fogom ítélni, mikor talán már nem lesz az, vagy én már nem tartom többé annak.

Fordította: Szemere Samu

ISMERTETŐK

A LÉLEK SZENVEDÉLYEI

A munka sajátos bevezetéssel kezdődik. Levélváltások részleteiről van szó, a levélváltás Descartes és egy barátja között történt, közlésük az előszó első mondatai szerint indokolt, mert "...több olyan dolgot tartalmaznak, melyekről... a közönségnek érdemes tudomást szerezni". Általános értékelés szerint Descartes-nak a lélek szenvedélyeiről írott értekezése a filozófus egyik legkitűnőbb alkotása, mintegy megkoronázása életművének. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy a mű kiemelkedő szerepet játszott a karteziánizmus terjedésében, nem utolsósorban azért, mert a szerző nemcsak hogy - mint egyik méltatója írta róla - "filozófusként" közelít tárgyához (meghaladva ezzel filozófus elődeinek jobbára skolasztikus világlátását), hanem a test és lélek - a két alapvetőnek tekintett szubsztancia - egymáshoz való viszonyát erőteljes egységként kezeli. Hangsúlyozandó azonban, hogy Descartes elképzelése szerint a szenvedélyek úgy helyezkednek el a test és a lélek határainál, hogy nem szüntetik meg a kétféle szubsztancia önállóságát. Az értekezés 212 cikkelyre tagolódik, amelyek a szenvedélyek definícióival, a test részeinek leírásával és a lélek funkcióival való kapcsolatával, az emlékezettel, képzelettel, figyelemmel és a szokásokkal, az akaraterő és a test viszonyával (a "mirigyek szerepe"), végső soron a test és a lélek egymásrautaltságával foglalkoznak. Fejtegetései összegzéseként végső erényként az akaratunk feletti uralmat jelöli meg, és gyakorlati életbölcsességéből merítve azzal fejezi be értekezését, hogy nem kell félnünk a szenvedélyektől (véleménye szerint a negatív szenvedélyek is hasznosíthatók az erkölcsi haladás javára), hanem ismerjük meg őket, ilyen módon elkerülhetjük túlzott vagy éppen rossz hatásukat. Dékány András utószava jó eligazodást nyújt a munka megértéséhez. A descartes-i végrendelettel felérő mű Descartes filozófiájának legérettebb alkotása.

A FILOZÓFIA ALAPELVEI

Descartes pályája végén jelentette meg A filozófia alapelvei című munkáját. Ebben a művében foglalta össze mindazt, amit filozófiai kutatásai során felismerni vélt, amit korábbi munkáiban - szétszórtan - megírt, megfogalmazott. Mégsem úgy adta ki a művet, mint saját filozófiájának összefoglalását, hanem mint bevezetést a filozófiába. Ezt annál is inkább joggal tehette, mert az ő filozófiája volt az első újkori, modern filozófia, az ő életművével indult - másodjára - újra a nyugati filozófia története. Ezt az újrakezdést, ezt az elsőséget Descartes maga is érezte. Abszolút elégedetlen lévén az általa egyébként kiemelkedően jól ismert skolasztikus, késő skolasztikus filozófiával, elsősorban arra törekedett, hogy a filozófiát megalapozza. Nem kapcsolódott egyetlen korábbi gondolkodóhoz, "elölről" kívánta kezdeni a filozófiai gondolkodást. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy nem az ontológiából, a lételméletből indult ki (mint a filozófia első megalapítói, a görögök), hanem az ismeretelméletből, amelynek lényegében ő az első igazi nagyja, klasszikusa. Alapkérdése, filozófiájának kiindulópontja az, hogy mennyiben bízhatunk meg ismereteinkben, hol lelünk bizonyosságra tapasztalásaink, tanulmányaink során. A filozófia alapelvei című mű azokkal a passzusokkal indul, amelyek elvezetnek a mindenki által ismert, sarkalatos descartes-i tételhez: "gondolkodom, tehát vagyok". A kételkedés egyetemes (és szükségszerű) tengeréből ez az egyetlen bizonyosságszirt áll ki, minden további filozófiának ez az alapja, és Descartes valóban minden további gondolatmenetét ehhez az axiomatikussá tett (bár több oldalról megalapozott) tételhez képest fejti ki. És így jut el - ismeretelméleti kerülővel - az ontológiához is, amely persze töredékes, igazi kifejtése majd a nyugati filozófia egész története lesz - napjainkig.

Descartes-nak ez a munkája - a legfontosabb filozófiatörténeti főművek egyike, ráadásul mindenki megértheti, követheti, előismeretek nem szükségesek befogadásához. Aki most akarja kezdeni a filozófia tanulmányozását, nem cselekszik rosszul, ha Descartes-tal vág neki.

Ismertetők forrása: Legeza Ilona könyvismertetői