|
A medve (részlet)
Szereplők:
POPOVA JELÉNA IVÁNOVNA, földbirtokos özvegye, gödröcske az arcán.
SZMIRNOV GRIGORIJ SZTYEPÁNOVICS, még nem öreg földbirtokos.
LÚKA, Popova öreg lakája.
Színhely: Popova udvarházának fogadószobája.
I.
Popova mély gyászban, a kezében fénykép, le nem veszi róla a szemét és Lúka
LÚKA: Nem jól van ez így, naccságos asszony. Hát már egészen elemészti magát...
Szobalány, szakácsné elmentek szamócát szedni, minden élo lélek örül az életnek,
még a macska, még az is a maga élvezetét hajhássza: ott sétálgat az udvaron,
madarat fogdos, az én naccságám meg csak itt ül naphosszat a szobában, akárcsak
valami kolostorban, soha semmi élvezete. Engem uccse!... Idestova már egy éve,
hogy ki se mozdul a házbul.
POPOVA: Nem is fogok soha, sehova. Minek? Az én életemnek már vége. Az uram a
sírban, én meg a négy fal közé temetkeztem. Mind a ketten halottak vagyunk.
LÚKA: Hát nem mondom? Hallgatni is rossz. Nyikoláj Míhájlovics meghalt - Isten
nyugosztalja. Fényeskedjék néki a mennyei világosság! Meg tetszett gyászolni
annak rendje és módja szerint. De hát egyszer a gyásznak is végét kell vetni.
Nem lehet örökké sírdogálni, meg gyászruhát viselni... Nekem is elhalálozott
annak idején az anyjukom. Megsirattam, elkeseregtem egy hónapig, kettőig, azzal
aztán elég volt. Csak nem fogok egész életemre Lázár módjára nyöszörögni egy
vénasszony miatt! (Sóhajt.) El tetszett feledkezni a szomszédokról. Se maga nem
megy sehova; se másokat ide be nem ereszt. Úgy élünk itt, engedelmet a szóért,
mint a pók, elbújunk a napvilág elől. A libériámon egerek lakmároznak... Még ha
nem lennének jóravaló emberek a közelben, érteném. De hisz az egész járás teli
van úriemberrel. Riblovban egész ezred állomásozik, a tisztjeik - mintha
skatulyából húzták volna ki őket. A táborban minden pénteken bált rendeznek, a
katonazene pedig minden áldott nap játszik ott... Ej, ej naccságácskám, hát
szabad lemondani minden élvezetről annak, aki ilyen szép és fiatal? Hiszen a
szépség se örökkévaló, drága lelkem-naccságám! Elröpül vagy tíz esztendő - aztán
maga is szívesen elpáváskodna majd egy kicsit, szívesen csavargatná a tiszt urak
fejét, de akkor már késő lesz.
POPOVA (határozott hangon): Mondtam már neked, ilyesmiről nekem ne beszélj!
Tudod jól, az én számomra, azóta, hogy Nyikoláj Mihajlovics meghalt, az életnek
semmi értéke. Te úgy tekintesz, mintha én még élnék. De ez puszta látszat.
Megesküdtem rá, hogy ezt a gyászruhát a sírig le nem vetem és a világtól
félrevonulva élem le napjaimat... Érted, mit beszélek? Hadd lássa a megboldogult
szelleme, mennyire szeretem... Tudom, te előtted nem titok, hogy a megboldogult
nem ritkán igazságtalan, kegyetlen, sőt... olykor még hűtlen is volt hozzám. De
én hu leszek hozzá mind a sírig, megmutatom neki, hogy én hogy tudok szeretni.
Azt akarom, onnan a síron túlról is olyannak lásson, amilyen életében voltam...
LÚKA: Ahelyett, hogy ilyeneket beszél, menne ki inkább a kertbe sétálni, vagy
fogatná be a Tóbit vagy az Óriást, menne egy kicsit vendégségbe a szomszédokhoz.
POPOVA: Ah! (Sír.)
LÚKA: Naccsága! Lelkecském. Ne sírjon, áldja meg a Krisztus!
POPOVA: Szegény boldogult, hogy szerette Tóbit! Mindig vele kocsikázott át
Korcságinékhoz vagy Vlászovékhoz. Hogy tudott hajtani! Milyen szép volt a
lelkem, mikor teljes erővel rövidre fogta a gyeplőt! Emlékszel? Hej, Tóbi; Tóbi!
Eridj, mondd meg, adjanak neki ma dupla porció zabot.
LÚKA: Parancsára!
(Éles csengetés)
POPOVA (összerázkódik): Ki lehet az? Mondd meg, senkit se fogadok!
LÚKA: Parancsára (El).
...
Fordította: Sík Endre
Kaméleon
Ocsumelov rendőrfelügyelő átvág a piactéren. Új köpeny feszül rajta, kezében kis
csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyomában, egy szitát visz, telis-tele
elkobzott piszkével. Körül csend... Egy lélek se jár a téren... A boltok és
kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátognak az Isten világába, mint megannyi éhes
száj; még koldusokat se látni körülöttük.
-- Hát harapsz, te bitang! -- hallja egyszer csak Ocsumelov. -- Ne eresszétek,
gyerekek! Majd adok én neki harapni! Fogjátok meg! Hé-é!...
Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és látja. Picsugin faraktárából három lábon
sántikálva, hátra-hátra nézve, egy kutya szalad ki. Keményített ingű, kitárt
mellényes ember a nyomában. Kergeti a kutyát, törzse előredől. Elvágódik a
földön, és estében elkapja az eb hátsó lábát. A kutya megint vonít, újra
felhangzik a kiáltás: "Fogjátok meg!" Álmos ábrázatok jelennek meg a
boltajtókban, s egykettőre, mintha a földből nőttek volna ki, tömeg verődött
össze a faraktár előtt.
-- Ez rendbontás, nagyságos uram!... -- mondja a rendőr.
Ocsumelov fél fordulatot tesz balra, és megindul a sokadalom felé. A raktár
ajtaja előtt ott áll az imént említett kitárt mellényes ember, s jobb kezét a
magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára fenyegetés van
írva: "Szíjat hasítok belőled, bitang!" Ujját úgy emeli a magasba, mint valami
győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri a férfiban Hrjukin aranyművest. A csoport
közepén, mellső lábait szétterpesztve, és egész testében remegve ül a földön a
botrány okozója -- egy hegyes pofájú fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt.
Nedvező szemében szomorúság és rémület.
-- Mi történik itt? -- kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. -- Mi ez? Mi van
az ujjaddal? Ki kiabált?
-- Megyek, nagyságos uram, mit sem sejtve... -- kezdi Hrjukin, markába köhintve
-- Mitrij Mitriccsel a fa miatt... Ez a gyalázatos meg egyszer csak, se szó, se
beszéd, beleharap az ujjamba... Engedelmet, én becsületes dolgozó ember
vagyok... Kényes munkát végzek. Fizessenek nekem kártérítést, mert én ezt az
ujjamat talán egy hétig sem tudom mozdítani... A törvény se mond olyat,
nagyságos uram, hogy az embernek mindent el kell tűrnie az állattól... Ha
mindegyik harapna, jobb volna az embernek a föld alatt...
-- Hm!... -- No, jól van... -- mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a
szemöldökét. -- Jól van... -- Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennyiben! Majd adok
én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a kutyákat! Ideje, hogy
felfigyeljünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a
rendeleteknek! Úgy megbüntetem azt a kötélrevalót, hogy megtudja, mi is az a
kutya meg a többi kóbor állat! Megtanítom kesztyűbe dudálni!... Jeldirin --
fordul a vörös hajú rendőrhöz --, járj utána, kié a kutya, és vedd
jegyzőkönyvbe! A kutyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett...
Kinek a kutyája ez, azt kérdeztem!
-- Úgy hiszem, Zsigalov tábornoké! -- mondja valaki a tömegben.
-- Zsigalov tábornoké? Hm!... Húzd csak le, Jeldirin, a köpenyemet... Szörnyű ez
a hőség! Alighanem eső lesz... Hanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott
meg téged ez a kutya? -- fordul Ocsumelov Hrjukinhoz. -- Fel sem éri az ujjadat!
Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagy! Biztosan szög hasította fel az
ujjadat, s csak aztán jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az
efféle alakokkal! Ismerlek benneteket, gazfickók!
-- Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya pofájába,
tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje, megharapta az ujját... Nem fér a bőribe
ez az ember, nagyságos uram!
-- Hazudsz, félszemu! Nem is láttad, hát mit jár a szád? A nagyságos úr okos
ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz lelkéből,
mintha az Isten előtt beszélne... Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. Írva van a
törvényben... Manapság minden ember egyenlő... Az én bátyám a zsandároknál
szolgál... ha tudni akarjátok....
-- Ne fecsegj annyit!
-- Nem, ez nem lehet a tábornok kutyája... -- jegyzi meg bölcsen a rendőr. --
Neki nincsenek ilyenfajta kutyái... Kopókat tart.
-- Bizonyos vagy ebben?
-- Egészen bizonyos, nagyságos uram...
-- Magam is úgy tudom. A tábornoknak drága kutyái vannak, fajtiszta kutyái, ez
meg, ördög tudja, miféle. A szőre, a formája... nézni is utálatos! Ilyen kutyát
tartani! Elment a józan eszetek? Tudjátok, mi várna erre a kutyára Pétervárott
vagy Moszkvában? Ott nem néznék ám a törvényt! Egy pillanat alatt lepuffantanák!
Te, Hrjukin, károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgot!... Móresre kell ezeket
tanítani! Éppen ideje...
-- Lehet ám, hogy mégis a tábornoké... -- gondolkodik fennhangon a rendőr. --
Hiszen nincs a pofájára írva... Épp ilyet láttam a múltkor az udvarán.
-- Mondtam én, hogy a tábornoké! -- szólalt meg az előbbi hang.
-- Hm... Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet... Szél támadt, vagy mi...
Fázom... Elvezeted a tábornokhoz, és megkérded, az övé-e ez a kutya. Megmondod,
hogy én küldtem, az utcán találtam... És mondd meg, hogy ne eresszék ki az
utcára... Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra
alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes teremtmény a kutya... Te meg,
fajankó, ereszd már le a kezedet! Senki se kíváncsi az ostoba ujjadra. Magad
vagy az oka!
-- Itt jön a tábornok szakácsa, majd o megmondja... Hé, Prohor! Gyere csak ide,
kedves! Nézd meg ezt a kutyát... A tiétek?
-- Hogyisne! Mink ilyen korcsot nem tartunk!
-- Mit is kell ezen annyit tanakodni? -- vág a szavába Ocsumelov. -- Kóbor kutya
ez! Nem kell rá annyi szót vesztegetni... Ha én azt mondom, kóbor kutya, akkor
kóbor kutya!... Agyon kell lőni, punktum!
-- Nem a mi kutyánk -- folytatja Prohor. -- A tábornok öccséé, aki nemrég
érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öccse, az igen...
-- Hát megérkezett a tábornok kedves öccse, Vlagyimir Ivanics? -- kérdi
Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. -- Ó, Istenem! Én meg nem is
tudtam! Vendégségbe jött?
-- Vendégségbe...
-- Ó, Istenem!... Látni kívánta a bátyuskáját... Én meg nem is tudtam! Hát az o
kutyája? Nagyon örvendek... Vidd haza... Helyes kis kutyuska... Eleven... Hogy
megkapta ennek az ujját! Hahaha!... No hát mit remegsz, kutyuska? Hrrr... hrrr...
Haragszik a kópé! A kis haszontalan!...
Prohor füttyent a kutyának, s kifordul vele a faraktár udvarából... A tömeg
neveti Hrjukint.
-- Gondom lesz még rád! -- fenyegeti meg Ocsumelov. Aztán belebújik a köpenyébe,
és továbbmegy a piactéren.
Fordította: Rab Zsuzsa
|
