Nagyapja még jobbágy, apja kiskereskedő. Taganrogban járt gimnáziumba, 1879-ben Moszkvába költözött, ahol elvégezte az orvosi egyetemet. Már egyetemi évei alatt írni kezdett, művei sokáig Antosa Csehonte álnéven jelentek meg vicclapokban. Csakhamar hivatásos író lett, bár időről időre – főként jóléti célokból – orvosi tevékenységet is folytatott. Tüdőbaj vitte sírba idegenben, egy gyógyulást ígérő német fürdőhelyen éri a halál 1904. júliusában, testét azonban orosz föld őrzi: Badenweilerből ugyanis a moszkvai novogyevicsi temetőbe szállították Anton Pavlovics Csehov földi maradványait. Rövidre szabott élet - mégis elegendő világirodalmi szintű életműve megírásához, nem beszélve arról, hogy írónk orvosi egyetemet végzett eredetileg. Nem ő az első és utolsó gyógyász, aki pályát vált, és áttér egy "alternatív gyógymódra", az írásra. A világirodalom egyik legjelentősebb novellistája volt, de lírai hangulatú drámáival is új irányt képviselt. Novelláiban rideg, anatómiai precizitással lepte meg az olvasókat és kritikusait, a valóságot tárgyilagos elemzéssel közelítette meg. Főként azt ábrázolta, ami a századvégi orosz életben kicsinyes, hitvány, nyárspolgári volt. Gyűlölte a sekélyességet és közönségességet, de ugyanakkor kétkedve nézte a jobb jövőért harcolókat; lényegében apolitikus volt. Írói körképébe beletartozik a hivatalnoki réteg, a kispolgárság, a parasztság, és legfőképpen az értelmiség. A 80-as évek első felében írt, a helyzet- és a jellemkomikumokat ügyesen ötvöző novelláiban – A pufók meg a nyurga, A csinyovnyik halála, stb. – a szolgalelkűséget, a talpnyalást, a rang előtti hajbókolást gúnyolja. Az évtized közepén és második felében elmélyül világszemlélete, műveinek társadalmi és filozófiai tartalma. A sztyepp című kisregényében hazája egyik darabját mutatja be egy kilencéves kisfiú szemével. A szülőföld varázsát és nagyságát megéneklő műben a természet pusztuló szépségének a gondolata összefonódik a nép boldogság utáni vágyával. A Roham hőse, a betegesen érzékeny lelkű és naiv egyetemi hallgató összeomlik az emberi szenvedés láttán. Csehov 1890-ben elutazik Szahalin szigetére, ahol "mérhetetlen bút és bajt, ázsiai önkényt, égbekiáltó szegénységet, műveletlenséget és hitványságot" lát, ezt örökíti meg Szahalin című úti jegyzeteiben. Hazatérve megírja A 6-os számú kórterem című elbeszélést, amelynek mondanivalója, hogy egész Oroszország kórterem, vagyis börtön. A fájdalomra, sértésre, igazságtalanságra oly érzékeny Csehovot leginkább az bántotta, hogy az ember hozzászokik a szenvedéshez, lelki közöny, lustaság keríti hatalmába. Elbeszéléseiben legtöbbször nem az a fontos, ami megtörtént, hanem az ami, nem történt meg. Nem az események forgataga, a szenvedélyek forrongása, hanem a lelket gúzsba kötő szenvtelenség határozza meg legtöbb művét: Befejezetlen történet, Az ismerős férfi, stb. Csehov a vajúdó, cselekvésre és alkotásra képtelen értelmiséggel szemben a szellemi proletárokkal, a munkálkodókkal érez együtt: a Fények mérnökével, az Unalmas történet professzorával, A párbaj tisztviselőjével, A léha asszony tudósával stb. Csehov műveiben az évek során mind több helyet foglal el az egyszerű ember alakja.

A diák c. elbeszélésben a népből való emberek késztetik a hőst arra, hogy megváltoztassa életszemléletét. Az Életem c. elbeszélésben a munka szépsége nemesíti meg a hősöket, sorsukat, szerelmüket, boldogságukat irányítja. Csehov hőseinek életében nagy szerepet játszik a szerelem, de mint minden nemes törekvésükbe, ebbe is mindig belebuknak, mert a szerelem nem választható külön az élettől: a tulajdonosi rendtől, a harácsolási vágytól, a kényszerű semmittevéstől. Csehov legjobb hősei nem békélnek meg a sekélységgel, de ugyanakkor nincs elég erejük ahhoz, hogy legyőzzék. Ez a típus a "felesleges ember" századvégi változata. Legfontosabb pszichológiai vonása a tudat és az akarat összeütközése. Képtelen célt tűzni maga elé, illetve a körülmények megdermesztő hatása, részben saját gyengesége miatt céljait megvalósítani – csupán álmodozik az emberiség javáról. Csehov ezt a típust drámáiban ábrázolja a legmarkánsabban. Ivanov "lusta lélekkel, fáradtan, letörten, hit nélkül, szerelem nélkül" ődöng az emberek között, s nem tudja, miért él, mit akar. Ványa bácsi egész életét egy általa lángelmének tartott professzor szolgálatában fecsérli el, s amikor rádöbben tévedésére, már nem tud új életet kezdeni. A Három nővér környezetében, a Cseresznyéskert lakóinak életében ugyanezeket a vonásokat ábrázolja Csehov: az eszmények kicsinyességét, a mély bánatot, a súlyos szenvedést, amikor ezeket az eszményeket az élet szétrombolja. Ebből a helyzetből egyetlen kivezető út van (az öngyilkosságon kívül): a teljes szakítás a múlttal. Erre azonban csak a fiatalok képesek: Ánya és a diák a Cseresznyéskertben. A művészet célját, értelmét tárgyaló Sirály hősei is kudarcot vallanak az életben. Trepljov a sekélyes, elcsépelt művészettől a tiszta művészetbe menekülve, magától az élettől menekül, amelyet végül fizikailag is elhagy. Trigorin viszont mint író a sablonba fullad bele, csak Nyina, a színésznő képes a kétségektől elszakadni, és életét a művészet iránti rajongásnak szentelni. Csehov drámái külsőleg cselekménytelenek, az összeütközések a lelkek mélyén rejlenek, és hirtelen robbannak ki egy-egy jóvátehetetlen tettben. Csehov poétikus, lírai eszközökkel teremti meg drámai feszültéségét, sajátos atmoszféráját, a 20. század lélektani dráma előfutáraként. Ő maga nem tekintette drámáit tragédiáknak; groteszk felhangokkal árnyalta hősei pózolását, álmodozását. Sikere csúcsán azonban halálos kór támadja meg az ünnepelt művészt, ami ellen az orvos is tehetetlen. 44 éves volt. Csehov a 20. század csaknem valamennyi jelentős íróját befolyásolta.

Forrás: Irodalmi Arcképcsarnok